A bűnözésnek is van közgazdasági elmélete. Nem meglepő módon azt állítja, amit a tan mindig, vagyis hogy a bűnelkövetést racionális mérlegelés előzi meg: bűnözünk, ha az elkövetés várható haszna meghaladja a büntetéssel járó várható kényelmetlenségeket. A modell valószínűleg nem tökéletes leírása a hirtelen felindulásból vagy éppenséggel szerelemféltésből elkövetett, hm, testi sértés esetének, azt gondoljuk azonban, hogy az ún. fehérgalléros vagy gazdasági bűncselekények leírására alkalmas lehet. Például Hagyó Miklós az adócsalás esetére. Az elmélet szerint minél többet nyerhetünk adókötelezettségünk egy részének elhallgatásával (vagy minél kisebb az esetleges büntetés), és minél kisebb eséllyel bukunk le, annál többet fogunk adócsalni.
Az adóelkerüléssel foglalkozó empirikus irodalom egyik nagy rejtélye az, hogy a fejlett országok adófizetői az elméleti predikciókhoz képest túlságosan is normakövetők. Amennyire ritkák ugyanis az átfogó adóellenőrzések, és amilyen enyhék a pénzbüntetések, azt kéne lánunk, hogy boldog-boldogtalan csalja az adót. De nem: a kimutatott szabálytalanságok ritka kivételnek számítanak. Ez az a pillanat, amikor a jólelkű társadalomtudósok nyeregbe pattannak, és jól leszedik a szenteltvizet a felfuvalkodott közgazdászokról. Hát persze, hogy nem adócsalunk, merthogy vannak ám társadalmi normák, morál, példamutatás, nemzeti érzés, szolidaritás, bűntudat és szégyen, vagyis csupa olyasmi, amit a fafejű közgazdászok számításon kívül hagynak.
A közgazdászok meg gyanakvók, ezért kicsit jobban megvizsgálják a dolgot. Mert lehet persze, hogy az emberek ösztönösen hajlanak a jóra, de az is lehet, hogy csak nem tudnak adót csalni. Például azért nem, mert a munkáltatójuk, a bankjuk vagy a nyugdíjbiztosítójuk is jelent róluk az adóhatóságnak, ahol hamar összeérnek a szálak. Ezt a lehetőséget is megvizsgálják neves szerzőink, akik a dán adófizetők viselkedését tanulmányozzák. Először is megállapítják, hogy az adóelkerülés meglehetősen ritka (ez a szokásos eredmény a fejlett országokban): az összes bevallott jövedelemnek mindössze 1,8%-át hallgatták el. Jelentős azonban a keresztmetszeti szórás: azoknál, akik csak magukról szolgáltatnak információt a dán adóhatóságnak (például önfoglalkoztatók), ez az arány 37%, míg azoknál, akikről valamely harmadik fél is, nos, náluk mindössze 0,3%. Az aggregáltan példás adómorál pedig mindössze azt tükrözi, hogy az összes adóköteles jövedelem 95%-áról a dán adóhatóság más forrásból is értesül, vagyis bizony arról van szó, hogy a dánok döntő többsége nem tud adót csalni.
Van még egy csomó más érdekesség a cikkben, például, hogy a marginális adókulcsok környezetében tényleg növekszik-e az adóelkerülési hajlam (mérsékelten, megint erős keresztmetszeti szórással), és hogy az ellenőrzés megtapasztalása vagy fenyegetése vajon óvatosabbá tesz-e a jövőben (igen, pontosan a klasszikus közgazdasági modell predikcióinak megfelelően). És van legalább egy fontos normatív ajánlás is: nem az adócsökkentés, és nem a sok költséges audit teszi normakövetővé az adófizetőt, hanem az, ha a különböző forrásból származó információk hamar összeérnek az adóhatóságnál.
Mindez persze a ködös és furcsa Dánia. Nálunk úgyis minden máshogy van.