A közösségi szájtok a népi politikai kezdeményezések nagyszerű terepei (grassroots: az angol kifejezés a mindenütt feltörő fűhöz/gyomhoz hasonlítja az ilyet). Sok-sok jóérzésű ismerősöm, köztük két Angliában, egy Kanadában és egy Amerikában élő is csatlakozott az egyik ilyenhez, a „Mondjunk le az aug. 20-i tűzijáték élményéről az árvízkárosultak javára!!!” facebook-csoporthoz, melynek hamarjában nem kevesebb, mint kétszázötvenezer tagja került, így a sajtó és maga a kormány is reagált reá.
A csoport célja olvastán bennem feltoluló felháborodást nem tudom az illető csoport üzenőfalán bejegyzésként kiadni magamból, mert ahhoz be kellene lépnem a csoportba. Az ellencsoport („Mondjunk le az árvízkárosultak segítéséről az aug. 20-i tűzijáték élményéért!!!”) inkább csak arra jó, hogy tesztelje az olvasók képességét az értő olvasásra (csekély) és a virtuális kiabálásra (jelentős). Muszáj tehát a dühömet szétszálaznom és blogposzttá szublimálnom. Elnézést.
Miről van szó? Kire-mire vagyok felháborodva? Gyűlölöm a szerencsétlen famíliákat, akiknek egész életük keretét és minden értékét vitte el a víz? Sajnálom tőlük az újrakezdéshez szükséges pármilliót? Nem. Elfogadom, hogy a természeti csapások utáni segítségnyújtás az állami feladatok egyike lehet – bár a bennem élő kőszívű közgazdász ezt inkább körültekintéssel, öngondoskodással, biztosítással, mintsem kormányzati adományokkal oldaná meg. Miért? Mert az, hogy fotogén módon egy helyen, látványosan veri a sors az embereket, szerintem nem teszi őket inkább érdemessé az állami segítségre, mint akit pechére autóbaleset, rablás, váratlan betegség vagy épp a mennykő sújt, amely rutinjellegűbb sorscsapások még a nyári hírhiányban sem kerülnek be a tévéhiradóba.
De amitől elönt az epe, az nem ez, hanem a költségvetéssel kapcsolatos végiggondolatlan, érzelmileg vezérelt tudatlanság, amiről a negyedmillió honfitárs, közte diplomás barátaim, ismerőseim százai, gyanítom Olvasóim közül is jópáran (hívjuk őket/Önöket csak így: a nép) bizonyságot tettek azzal, hogy csatlakoztak e csoporthoz.
Miért? Először is itt a nagyságrendek eltérése: vajon az Olvasó szerint a budapesti tüzijáték kb. százmilliójából hány családi ház jön ki? Emberek ezreinek, tízezreinek egzisztenciáját újjáteremteni a tűzijátékok tízmillióiból nem lehet, ez alapműveletek, elsősorban osztás kérdése. Ez a tény, hogy tudniillik a népnek fogalma sincs arról, mi mennyit hoz és mennyibe kerül, a költségvetési populizmus legfőbb táptalaja. Ezért lehet azt elhitetni a szavazókkal, hogy a miniszteri autók cseréjének leállítása és az ő adóterheik érezhető csökkentése egy nagyságrend. Ennek a szomorú tudatlanságnak az enyhítése a közoktatás, a kormányzat, a civil szervezetek és az újságírók közös, sürgős, és mint látszik, megoldatlan feladata.
Másodjára azt tanúsítja a mozgalom, hogy a nép nem hajlandó belegondolni, egy költségvetési kiadási tétel különbözőképp érinti az egyes állampolgárokat. Az óvodákra költött források kidobott pénznek számítanak a gyermektelen öregek szempontjából, a Nyíregyházára vezető autópálya felesleges a soproniaknak, az Opera szubvenciója nem használ a süketeknek, a BKV állami támogatása kidobott pénz, ha valaki autóval jár vagy biciklivel, vagy otthon marad. Tisztességes ember a költségvetés bármely kiadási tételéről csak akkor fogalmaz meg javaslatot, ha legalább egy minutát töltött már azzal, hogy, ha neki nem is, vajon kinek is hajt hasznot az eltörölni kívánt kiadás. A tűzijáték közvetlenül a gyerekeknek (és gyermeklelkű, ilyesfajta vizuális élményt újra és újra élvező felnőtteknek: a megkérdezettek nyolc százaléka még azt az ódiumot is felvállalta, hogy kérdezőbiztos szemébe mondja: a károsultak segítése helyett igenis ragaszkodik a tüzijátékhoz), közvetve a turizmusból élőknek. Tippem szerint jóval többen vannak, mint a sokmilliárdos szekszárdi Duna-híd haszonélvezői. Ha olyan szól ellene (és én tudok köztük jópár ilyet), aki egyik csoportba se tartozik: unja, nacionalista/kommersz giccsesnek tartja a tűzijátékot, taszítja a vele járó tömeg, akár meg se nézné, például, mert Amerikában él, az milyen már? Pont olyan, mint az öreg, aki szerint nem kell állami óvoda, soproni, aki lemondana a nyíregyházi autópályáról, süket, aki szerint boldoguljon az Opera a jegybevételeiből, az autós, aki elvenné a városi pénzt a BKV-tól. Érthető, még az is lehet, hogy valóban érdemes lenne spórolni ott, ahol az illető javasolja, de az illető felbuzdulását nagyvonalúnak, erkölcsösnek elég nehéz nyilvánítani.
És itt jön a harmadik elem, amitől vöröset látok: a költségvetési politikához való naív és szelektív hozzáállás. A közösségi pénzügyek nagy kérdése az, hogy kinek és mekkora terhet jelentenek az egyes adónemek, bevételi források, és kinek és mekkora társadalmi hasznot hajtanak az egyes költségvetési kiadások és vajon az utóbbi hasznok meghaladják-e az előbbi terhek negatív hatásait. Hogy a politikai rendszer jól vagy rosszul oldja meg ezt a feladványt, képes-e kiszámolni ezeket a hatásokat, kidobni a pazarló kiadási és a szélsőségesen torzító bevételi elemeket és megtalálni a jó adókat és a hasznos programokat, az nem mellékes. Hogy harminc év múlva Ausztria vagy Románia vetélytársai leszünk-e, nem kis részt ezen múlik. Mivel minden tételnek vannak nyertesei-vesztesei, ez természetesen nem felkent közgazdászok, hanem a politikai intézményrendszeren (közte a Facebookon) keresztül a közösség egészének feladata, amiben a közgazdászok számításokkal segíteni tudnak csupán. A rendszer azonban nyilván egészében vizsgálandó, hiszen egyes tételei egyes csoportoknak jók vagy rosszak, és mert mindennek megvan a maga ára.
Ebbe a nagy programba nagyon is beleillik, hogy a sok között felvessük azt a két kérdést is, hogy (1) megéri-e Magyarországnak, a magyar településeknek évente egyszer tűzijátékot szervezni és, ha igen, mekkorát, és (2) hogy hogyan, mikor, mennyivel és milyen csatornákon kell az árvízkárosultakon segíteni.
Nem illik viszont bele az, hogy antropomorf, szimbolikus okokból (kb.: nem illik rongyrázni, ha valaki épp meghal a családban) összekössünk két kiadási tételt, és érzelmi felbuzdulásból, minden reflexió nélkül az egyikből a másikba való átpumpálását követeljük, márpedig az a negyedmillió éppen ezt teszi. Az ország nem egy család, a tűzijáték nem egy puccos parti. A kiadási-bevételi tételek impulzív-manipulatív párosítgatása nem csak itt jelenik meg. Legutóbb egy kórházszövetség akart magának külön hamburger-adót (meg persze a bevételét) .
Ha a nemzeti szolidaritás szimbolikus demonstrálása a cél, azt számos olyan módon is meg lehet mutatni, ami miatt nem maradnak kisfiúk-kislányok és turisták százezrei hoppon.
Nehéz lehet tudomásul venni, hogy egy jó adórendszer, egy értelmesen összerakott kiadási struktúra a tájékozatlan laikusban időnként erkölcsi rosszérzést okoz, de még sokkal rosszabb lenne az olyan költségvetés, amit a tájékozatlan nép tévéhiradó alapján kelt, végiggondolatlanul önző javaslatai alapján írnak át (nyugalom, ezesetben, ha jól értem, nem is nagyon írják át).
Mikszáthot olvasott a kedves Olvasó? Emlékszik a lőcsei városvezetésre, amelynek a (gondolom, maguk amúgy is feketében járó) tagjai hasonló felbuzdulásból öltöztettek mindenkit feketébe a bíró halálának megbosszultáig?
Az is rosszul végződött.
(a bejegyzés a Magyar Narancs július 22-i számában megjelent publicisztika kissé szerkesztett változata)
