Érdekes - bár kétségkívül nagyon kisméretű - kísérletről számol be az Economist. Egy Londonban működő jótékonysági intézmény a City utcáin élő otthontalanok egy kis csoportjának nem szokásos menhelyi férőhelyet, meleg ruhát vagy orvosi vizsgálatot, vagyis a szociális gondozó hálózat szokásos kínálatát ajánlotta segítségként. Ehelyett megkérdezte tőlük, mire volna szükségük ahhoz, hogy életükön alapvetően változtathassanak. Aztán adott nekik annyi pénzt, hogy a mondott dolgokat megvehessék. Miközben a program egy kliensre jutó költsége alig 800 font volt, ami csak töredéke annak, amit az állam összesen - tehát a rendőrség, börtönök vagy az egészségügyi költségvetés számláiban közvetetten megjelenő ráfordításokat is hozzáadva - egy hontalanra költ. És ami még fontosabb: a programban résztvevők többsége - a beszámoló szerint legalábbis - már nem az utcán él.

Aki csak egyetlen bevezető mikroökonómia kurzust hallgatott - és persze meg is értette -, az tudja, hogy egységnyi jövedelemtranszferből, segélyből vagy más ellenszolgáltatás nélküli juttatásból akkor keletkezik a legnagyobb haszon a segélyezett számára, ha a saját preferenciáit követve maga döntheti el, hogy mire költse. A legjobb tehát, ha egyszerűen odaadjuk a pénzt, és kész. És ez a legolcsóbb is, mert ezzel meg lehet spórolni annak a nagyméretű és meglehetősen költséges adminisztratív apparátusnak a költségét, amely a rászorultaknak szánt szolgáltatásokat szervezi, bonyolítja. Tehát ennyivel is több lehetne az a forrás, ami a rászorultaknak jut.

Akkor miért nem így működik? Az intézményi érdekeken túl nyilván azért, mert a szociális segélyezési rendszer mai filozófiája szerint a cél egyáltalán nem a segélyezettek vágyainak kielégítése, a rendszer valójában mélyen bizalmatlan a támogatottakkal szemben. Vagy azért, mert valamilyen paternalista indíttatásból úgy véli, hogy a kliens maga nem képes felismerni saját érdekeit, és nem az igazi érdekei szerint használná fel a birtokába kerülő erőforrásokat. Vagy pedig azért, mert a segélyező társadalom a saját helyeselt életformájának követését várja el a segélyezettől.

Az Economist más kísérleteket is említ, ahol a segélyezett pénzt és vele együtt felelősséget kap. Úgy tűnik, a szegény kisiskolásokat is így lehet leginkább rávenni arra, hogy többet tanuljanak. Sőt, mintha az afrikai kamaszlányoknál is működne a dolog, legalábbis a HIV-fertőzöttek száma jelentősen csökkent azoknál, akiknek fizetnek azért, hogy tovább járjanak iskolába.

A tanulság nem az, hogy a segélyezési rendszernek csak a segélyezettek elégedettségével kell törődnie. Az viszont talán igen, hogy amíg nem találunk olyan ösztönzőket, amelyek a segélyező és a segélyezett céljait közelebb hozzák egymáshoz, a rendszer drága és mérsékelten hatásos marad.