Aki hagyományos (LM görbével leírt pénzpiacot tartalmazó) modellt tanult makroökonómiai bevezetőként, az ismeri a fogalmat. Fontos szerepet kap a monetáris politika működési mechanizmusának illusztrálásában.
A kereskedelmi bankok pénzteremtési (rövidtávú hitelteremtési) képessége ahhoz kötődik, hogy a náluk elhelyezett likvid betéteknek csak egy töredékét kell tartalékként a központi bankban elhelyezniük. A leginkább az Egyesült Államok korábbi gyakorlatát tankönyvi szintre egyszerűsítő (lásd mondjuk Mankiw: Makroökonómia) monetáris politikai modell úgy működik, hogy a központi bank nyíltpiaci műveletekkel változtatja a kereskedelmi bankok tartalékának mennyiségét, a kereskedelmi bankok pedig a tartalékok változásának függvényében több vagy kevesebb pénzt (hitelt) teremtenek. Mivel pedig egységnyi látra szóló betét után csak töredéknyi tartalékot kötelesek elhelyezni, a tényleges pénzállomány (hitelállomány) felfutása vagy visszahúzódása többszöröse annak, amit a jegybanki művelet közvetlenül előidézett.
Ennek a többszörösnek a mértékszáma a pénzmultiplikátor, a bankrendszeren kívüli pénzállomány és a monetáris bázis viszonya. Ha ökölszabályként feltesszük, hogy ez a szám konstans, akkor a pénzmultiplikátor azt mutatja meg, hogy egységnyi változás a jegybank monetáris passzíváiban (monetáris bázis) hányszoros változást idéz elő a pénzkínálatban.
Stabil-e a pénzmultiplikátor értéke? A fenti modell keretein belül a kérdés jelentősége nyilvánvaló, hiszen ettől függ, hogy van-e egyértelmű viszony a központi bank műveletei és a pénzállomány, hitelfelvétel, ezen keresztül pedig a makroszintű kereslet között. Ennek viszont mindenekelőtt az a feltétele, hogy a bankok a jegybanki lazítás révén keletkezett többlettartalékot ténylegesen a hitelállomány növelésére fordítsák, a hitelek és a tartalékok aránya stabil maradjon, vagyis a pluszlikviditás ne a kötelezőn felüli tartalékokat szaporítsa.
Mark Perry diagramja azt mutatja, hogy a válság kitörése óta az Egyesült Államokban a pénzmultiplikátort megette a fene. A Fed válságkezelő akciói nyomán a monetáris bázis megdöbbentő mértékben, több mint két és félszeresére nőtt, ám ezt a hatalmas növekedést tökéletesen lekövette a banki többlettartalékok emelkedése.
Most persze elrágódhattok azon is, hogy vajon érdemes volt-e annak idején annyi energiát fektetni a pénzmultiplikátor megértésébe, ám a jelenség szerintünk ennél sokkal fontosabb kérdéseket is felvet.
1. Vajon miért tartanak a bankok ilyen iszonyú mennyiségű többlettartalékot?
2. Tekinthető-e mindez a Fed kudarcának, vagyis annak, hogy a több hullámban végrehajtott mennyiségi lazítás valójában eredménytelen, hiszen a többletpénz egyszerűen a bankoknál parkol?
3. A monetarizmus máig nagyhatású tanítása a pénzállomány és az infláció kapcsolatáról szóló tétel. Ráadásul a friedmanita tan a hosszú távról szól, azt nem mondja, hogy a sok pénz azonnal áremelkedéshez vezet, de azt igen, hogy előbb utóbb infláció lesz belőle. Az kizárt, hogy a többlettartalékolás örökké fennmaradjon. Várhatunk-e inflációs robbanást azért, mert a monetáris bázis többszörösére nőtt?
A fenti kérdésekre adható válaszok természetesen összefüggenek egymással. Az egyszerű multiplikátor modellel szemben a pénz és a hitelaggregátumok alakulása egyáltalán nem mechanikus következménye a jegybanki műveleteknek, a hitelező bankok üzletpolitikája (kockázati hajlandósága) és a vagyontartók preferenciái (egyebek között az ő kockázati éhségük) sokkal fontosabb tényezői annak a folyamatnak, amelynek során hitelek keletkeznek. A pénzügyi válság után a bankok biztosan óvatosabbak lettek, jobban megválogatják kinek adnak, és kinek nem adnak hitelt, s ez föltétlenül fékezi a hitelkínálatot. Ennél talán még fontosabb az, hogy a vagyontartók is sokkal kockázatkerülőbbek lettek, ha pedig a kereslet struktúrája a kevésbé kockázatos eszközök, ezen belül különösen a kockázatmentes pénztartás felé tolódott el, akkor a bankok akkor sem tudnák a korábbi módon növelni hitelállományukat, ha amúgy ezt szeretnék tenni. (Emlékeztessünk csak Keynesre és a folyóparton álló szamárrra. Ha egyszer nem akar inni...)
Pusztán ettől a Fed mennyiségi lazítása nem kudarc. Gondoljuk el, mi történnék (történt volna), ha a válság alatt és után hirtelen megnövekedett pénzkeresletet (likviditási igényt) a Fed nem elégítette volna ki. A Fed amúgy sem a monetáris bázis (tartalékok) szintjének, hanem a bankközi kamatláb (federal funds rate) változtatásával igyekszik befolyásolni a hitelpiaci kamatlábakat. A federal funds rate az a kamatláb, amelyet a tartalékokkal kereskedő bankok számítanak fel egymásnak, és szintje nemcsak attól függ hogy a Fed mennyi tartalékot, mekkora likviditást teremt. A tartalékok szintje és a monetáris politika viszonya tovább lazult azáltal, hogy a Fed 2008 októbere óta kamatot fizet a bankoknak a nála elhelyezett tartalékok után. Így ha a központi bank a jövőben inflációs nyomást érzékel, a tartalékok után fizetett kamatok emelésével akkor is képes monetáris szigorításra, ha a bankok amúgy dugig vannak tartalékkal. És ez a megnyugtató válasz az inflációs aggodalmakra, a tartalékok mégoly magas szintje sem okoz önmagában inflációt.
Mindez persze egy amerikainak sokkal inkább újság, mint egy magyarnak. A mi környékünkön mindig is ehhez hasonló, a jegybank passzíva oldalát érintő technikával, betétgyűjtéssel vagy jegybanki kötvények árulásával, nem pedig klasszikus nyíltpiaci műveletekkel szabályozták a gazdaság likviditását. Nem is nagyon volt kapcsolat a jegybanknál elhelyezett betétek állománya és az infláció között. Betét lehetett sok, lehetett kevés - az infláció magas maradt.
