Bevezető makrokurzusok ezrein ma is ezt tanítják (tanítjuk). Van ugye az IS, ami az output (kereslet) és a kamatláb közti viszonyt írja le, és van az LM (pénzpiac) ami a pénzállomány adottsága mellett az output és a kamatláb közti olyan viszony, amely mellett a pénzpiac egyensúlyban van, vagyis a likvidáitási igény teljesül. A két egyensúlykritérium meghatározza a két endogén változó, a kamatláb és az output értékét. Ez a struktúra - mint minden hasonló egyensúlyi elemzési eszköz - akkor hasznos, ha megfelelő alapunk van az endogénnek és egzogénnek tekintett változók elhatárolására. A probléma az, hogy a mai világban nem igazán képzelhető el olyan központi banki, vagyis monetáris politikai cél, amely mellett a nominális pénzkínálat egzogén lehetne. Ezen borong Matt Rognile posztjában.

Igaza van, persze, ám az IS-LM rendszer túlélését a mai napig az egyszerűsége magyarázza. Rengeteg olyan, jobban vagy kevésbé jobban sikerült kísérletről tudunk, amely valamilyen - rendszerint a nominális kamatlábhoz kötődő - monetáris politikai szabályt próbál illeszteni az IS görbéhez. (Talán a leghíresebb David Romer kísérlete.) Annak azonban, hogy az ilyen leírés képes megragadni a monetáris politika dinamikáját, nagy ára van, nagyságrenddel bonyolultabb, s ezért a bevezető kurzuson csak a legelszántabb diákok értik meg. Sokat mesélhetnek erről azok, akik mondjuk Blanchard bevezető tankönyvéből már próbáltak tanítani.