A mindenki számára kötelező, ingyenes alapoktatás rendszerének szükségességét ma kevesen vonják kétségbe. A mellette szóló érvek sokfélék, a közgazdász a modern világban való eligazodáshoz nélkülözhetetlen alapvető ismeretek hiányából fakadó negatív externalitásokra hivatkozhat, a szociológus a hátrányos helyzetű rétegek leszakadásának elkerülésére, az egyenlő esélyek biztosításának fontosságára, a politológus meg arra, hogy a demokrácia biztosan nem működik, ha a szavazópolgárok egyfajta minimális ismereti szinttel sem rendelkeznek.
A demokráciával való kapcsolat visszafelé is igencsak kézenfekvőnek látszik. Az ilyen-olyan előjogok mentén szerveződő társadalmakban a privilegizált osztályok pozíciójuk megtartása érdekében maguknak tartják meg a tudás, a képzettség kincsét, s ezzel persze gátolják az alávetettek felemelkedési esélyeit. Ebből persze az is következnék, hogy a demokratizálódás útjára lépő országok költenek igazán sokat népoktatásra, illetve hajtanak végre jelentős, az alapoktatást kiterjesztő reformokat.
Egyértelmű, nem? Hááát…. lehet hogy egyértelmű, de igaznak nem igaz, a demokrácia édeskeveset magyaráz a jelentősebb közoktatási programok végrehajtásából, ennél sokkal fontosabb magyarázó erővel bír a háborús fenyegetettség. A bálványdöntögetést kedvelő olvasóink élvezni fogják Philippe Aghion (nem mellékesen a Rajk szakkollégium Neumann díjasa), Torsten Persson és Dorothee Rouzet rövid tanulmányát, amelyben részben történelmi esetekkel - német, francia és japán példákkal -, részben pedig sok országra kiterjedő ökonometriai regressziókkal támasztják alá a fenti állítást. A papír elolvasása után pedig elmélázhatunk azon, hogyan is volt ez a mi Klébelsberg Kunónkkal.
