„Nem meglepő az a következtetés, hogy reformokat kizárólag akkor kezdeményeznek, amikor egy ország komoly gazdasági nehézségekkel néz szembe….A leggyakrabban akut külső finanszírozási, fizetési mérleghiány…..és a tőke menekülése a probléma.
….[A]z egyes érdekcsoportokat érő hatások sokféle irányból és sok áttételen keresztül érkeznek. Maguknak az érdekcsoportoknak is gondot okoz annak felismerése, hogy a reformcsomag egésze ront vagy javít relatív helyzetükön. E bizonytalanságnak a legfőbb következménye az lesz, hogy emberek meggyőzhetőek, befolyásolhatóak a tekintetben, hogy mik is az ő valódi érdekeik. Ez hallatlanul felerősíti a politikai aktivisták és ideológiák szerepét a gazdasági reformok társadalmi megítélésében…..
Hogyan válik tehát a reform iránti gazdasági szükséglet politikai akarattá? Be kell valljuk, szinte sohasem úgy, hogy a fennálló gazdasági problémákat érzékelvén a közgazdasági szakértő politikai támogatást szerez reformjavaslataihoz…..
Úgy tűnik inkább, hogy a gazdasági reformok a politikai küzdelmek melléktermékei. A hatalomért folytatott küzdelemben egyes politikusok időnként sikerrel mozgósítják azokat a csoportokat, akik a fennálló rendszerrel elégedetlenek. Ennek során az ideológia eszközét éppúgy bevetik, mint más rafináltabb, az illető csoportok gazdasági érdekeit szolgáló eszközöket. Ha pedig a politikai folyamatnak ilyen fontos szerepe van, akkor a politikusok magatartását formáló politikai intézményrendszer is elsőrendű jelentőségű."

A fenti magvas gondolatokat én vetettem papírra, de nem mostanában, hanem tizenöt évvel ezelőtt. És nem is Magyarországra, hanem nyolc fejlődő ország – Brazília, Chile, Korea, Ghána, Equador, Törökország, Egyiptom és Zambia - nyolcvanas években megkísérelt átfogó gazdasági reformjainak tapasztalataira vonatkoznak. Egy olyan kutatás vaskos záró tanulmányáról írott recenzióból idéztem, amelyet Robert H. Bates és Anne O. Krueger irányítottak, s a 90-es évek elején befejezett vizsgálatot a Duke Project on Political Economy of Policy Research in Developing Countries koordinálta.

Talán az olvasó is érzékeli, hogy a feledés porát a mai válsághelyzet fújta le a régi gondolatokról. A válságról szóló hazai közbeszédben (szakmaiban és laikusban egyaránt) nagyon erősen jelen van az a motívum, ami a nyakunkba szakadt bajokat az igazság órája eljöveteleként éli meg. Senki sem örül annak, ami történt. De – e logikát követve - ha már egyszer így történt, akkor használjuk ki annak demonstrálására, hogy hova vezet a demagóg, költekező gazdaságpolitika, az évtizede megoldatlan reformlépések elszabotálása. Most nemcsak károgni tudunk, de van mire hivatkozni az eddig masszívan reformellenes szavazók tömegei előtt, és most az ugyanezért megzavarodott politikusokat is könnyebb a régóta vágyott irányba szorítani. És tényleg fantasztikus, ahogy a két évtizedig mindent látványosan elsumákoló vezéreink hogy próbálják egymást letiporni azért, hogy az egyre merészebb reformtervezetek damaszkuszi útján az élre törhessenek. 

Ebben az okfejtésben nagyon sok igazság van, mi több, Bates és Krueger könyve távoli, de ezért általános és tudományos támogatást is nyújt helyzetünk ilyen olvasatához. Nincs is szándékomban ezzel szembe menni.

Ám azt is érzékelem, hogy a fenti érvelés hívei hajlamosak arra, hogy a pánikreakcióktól óvó, a bajban is higgadt megfontolást ajánló, a „most öt perc alatt megreformálunk mindent a padlástól a pincéig, és akkor nemcsak rögtön nagyobb lesz a hosszútávú gazdasági növekedés, de a pénzpiacok teljes bizalma is azonnal visszatér” típusú reformkonjunktúrát kritizáló véleményeket hajlamosak retrográdnak, károsnak minősíteni. Mégpedig azért, mert a higgadtság és az árnyalt elemzés ilyenkor is nélkülözhetetlen kívánalmát valahogy a probléma súlyosságának alulbecsüléseként, kicsinyítéseként értékelik. S – ebben igazuk van – a politikai szféra azonnal visszaállhat a régi vályúba, ha azt az üzenetet kapja, hogy akkora baj azért mégsincs. Nekem ez személyesen azért is fontos, mert az elmúlt hetekben igyekeztem higgadtságra, a pánik kerülésére, az eltérő gyökerű problémák összekeverésének elkerülésére felszólítani. Érzékelem is a rosszallást: a válság jelentőségének alulértékelésével a reformellenes erők táborát erősítem.

Nem hiszem, hogy így volna. Nemcsak az a fontos, hogy reformáljunk, hanem az is, hogy jól csináljuk. Emberek tömegeinek viselkedését terelő bonyolult ösztönzési rendszerek megtervezése és bevezetése nem a Téli Palota megostromlásával egyivású feladat. Éppen azért, mert most esély van komoly reformokat megvalósítani, próbáljuk meg úgy, hogy egy év múlva ne kelljen mindent elölről kezdeni, újabb és újabb folyamatos korrekciókkal csiszolgatni a hosszú távra stabilnak tervezett intézményi reformok egymáshoz nem illeszkedő elemeit. Elszántságra, lelkesedésre múlhatatlanul szükség van. De gondolkodni sem árt.