A jobboldali médiát bejárta az a hír, hogy az IMF-hitelt garantáló nemzeti vagyon része Szent István koronája is. Ha bukunk, viszik azt is a hitelezők! A hangsúlyok különbözőek voltak: a Heti Válasz a címben felvetett kérdésre a cikk szövegében rácáfol, míg Posta Imre mára felfüggesztett  blogjában publikált, Végvári József dr. Dominique Strauss-Kahnhoz címzett, “Hé zsidó!“ felütéssel kezdődő nyílt levele tömören, pontosan fogalmaz: „Sátán, el a kezekkel a Szent Koronától!!”

A logika hibátlannak tűnik: a magyar állam eladósodott, ha csődöt jelent, nyilván jön a végrehajtó, viszi, amit talál: zongorát, tévét, szentkoronát.

Szóval, javaslom, tájékozódjunk, hogy is lesz ez a Járai Zsigmond szerint „lényegében már hónapok óta tartó” államcsőd? A piac most (február 25-én) kb. hat dollárért biztosítja be a magyar államnak száz dollárt kölcsönzőt, hogy átvállalja a kárát, ha öt éven belül csődbe megy az adós. 6% nem tűnik olyan vészes kockázatnak, de igaz, ami igaz: ez a szám még tavaly augusztusban is másfél százalék alatt volt. Mégis csak jobb félni, mint megijedni.

Kezdjük a csődnél. Mindannyian tudni véljük, mi is az a vállalati csőd. Ha egy cég nem képes  visszafizetni tartozásait, a hitelezők kérhetik a bíróságtól, hogy előre meghatározott szabályok szerint, rendezett feltételek között, minél nagyobb értéken juthassanak hozzá kintlevőségeik legalább egy részéhez. Zongora, árverés, opcionálisan golyó a halántékba.

Ez így országokra nyilván nem vonatkozhat, nem elsősorban azért, mert az állam- és kormányfők még az ősz halántékú vállalkozóknál is ritkábban lövik magukat ilyenkor agyon, hanem azért, mert az országok felett nincs bíróság, amely zárolhatná a számlákat, kiküldhetné a fogdmeget, kijelölhetné a csődgondnokot.

De a cégcsődnek van egy másik változata is. Magyarországon, a rossz szabályzás miatt ez ritka, mint a fehér holló, de az amerikai sajtóban lépten-nyomon olvashatjuk, hogy egy cég a chapter 11 védelmét kéri. A szám az USA csődtörvényének tizenegyedik fejezetére utal. Ez az ún. csődvédelem. A megoldást azért találták ki, mert előfordulhat, hogy egy nehézségekkel küszködő cég lényegesen kevesebbet érne, ha egymással versengve széthordanák darabjait a hitelezők,  mint ha lélegzetvételhez juttatnák, és hagynák, hogy talpraálljon. Mindenki jobban járna, különösen épp azok, akiknek tartozik, ha ellenőrzés alatt engednék, hogy egyes hitelezőitől ideiglenesen védelmet élvezve próbálja összeszedni magát. Ilyet kért maga ellen például 2005-ben a Delta légitársaság. Másfél év és egy fájdalmas átszervezés után, a hitelezőknek újonnan kibocsátott részvények segítségével a Delta ki tudott jönni a csődvédelem alól és ma is vidáman röpteti a légiutasokat.

Amerikában – és, ha egy e tárgyban forgó javaslatot elfogad az országház, hamarosan Magyarországon is - ilyen csődöt nem csak vállalatok, hanem magánemberek is kérhetnek maguk ellen.

Ehhez az utóbbi típushoz áll közelebb az államcsőd is: az állam nem képes kifizetni adósságait. Amit nem törleszt, azok jellemzően a devizában, külföldi befektetők felé fennálló tartozások: a belföldi hitelezőktől a maga az állam által nyomtatott pénzzel, a rájuk is vonatkozó törvények átalakításával vagy rájuk kivetett pótlólagos adókkal nem olyan nehéz visszavenni, ami amúgy jár nekik. Mivel a külföldi hitelezők legfeljebb a saját országuk bíróságához fordulhatnak, ha egy ország nem fizet, egy ideig senkitől nem kap többet kölcsön. Azután, ha az adós állam némi alkudozás után megígéri, valamennyit, valamikorra visszafizet (ezt hívják eufemisztikusan az adósságok átütemezésének),  a hitelezők tudomásul veszik, hogy pénzük egy része odaveszett. Ennek előérzetét persze különösen magas kamatokban már előre beszedik a csőd felé sodródónak tartott államoktól – azoktól is, amelyek végül elkerülik a csődöt – remélhetőleg csak ez utóbbi történik velünk most.

A fájdalmas átütemezésben általában az IMF az egyik fő segítő: a Nemzetközi Valutaalap akkor is ad kölcsön, ha épeszű befektető már nem, de olyan kemény feltételeket is szab az ország gazdaságpolitikájával kapcsolatban, amilyeneket az államkötvényeket jegyző magánbefektető sose tudna. Nálunk most az IMF még a baj előtt vonult fel – de a szirénázó mentő megjelenése akkor sem kelt bizalmat a szomszédokban, ha még időben, a szívhalál előtt kiérnek.

Mitől megy csődbe egy ország? Az államcsőd klasszikus kiváltói elvesztett – néha megnyert – háborúk, illetve forradalmak-puccsok: az előző rezsim adósságait az új nem mindig vállalja fel. Talán emlékszünk, 89-ben nálunk is volt tábora annak, hogy jelentsünk ilyesfajta csődöt.

A másik jellemző forgatókönyv, hogy jön egy külső sokk: egy exportcikk ára összeomlik, vagy épp, mint most, egy régió vagy akár az egész világ hitelpiacai rükvercbe kapcsolnak. Ilyenkor azokkal az országokkal kapcsolatban, amelyekről a hitelezők úgy vélik, hosszú távon tarthatatlan pályára került az eladósodásuk, kitörhet a magát erősítő pánik. Csak óriási felárral vagy épp egyáltalán nem adnak neki kölcsön, míg a korábbi hitelek sorra lejárnak és a rendőrök és tanítók bérét is fizetni kell. Ezen a pályán nyújtott nekünk lélegzetvételnyi szünetet az EU és az IMF.

Minél tarthatatlanabb az eladósodási pálya, annál kisebb sokk is elég lehet, hogy megtörténjen a baj. Ráadásul az államcsőd nem fokozat kérdése: mint teherbe esni, csődbe menni se lehet egy kicsit. Ha végül az illető ország – mint Oroszország 1998-es csődje után – összekapja magát és gyakorlatilag száz százalékban kárpótolja is hitelezőit, a tényt, hogy nem tett eleget szerződéses fizetési kötelezettségének, már nem lehet meg nem történtté tenni. Egy infarktus után akkor is más a beteg állapota, ha tünetmentes. Infarktusa volt és punktum. Akármivel riogat is Járai, ez, hál’isten, nálunk (még?) nem következett be.

Ha egy ország visszaél azzal, hogy felette nincs bíróság és ezért megteheti, hogy nem tartja be adott szavát és nem fizeti vissza, amit kölcsönvett – akkor azzal az országgal hosszú ideig mindenki csak hoci-nesze alapon fog üzletet kötni. Szélsőséges esetben még az is előfordulhat, hogy a hitelezők saját országuk bíróságainál el tudják érni, hogy a csődöt jelentett ország náluk, külföldön található pénzét-tulajdonát elkobozzák: ami az egyik ország területén a törvényadó szuverén állam, az a másikén csak egy bíróság elé rángatható rossz külföldi adós.

A Noga nevű svájci cég például 2005-ben elérte, hogy az orosz állam vele szemben fennálló tartozását saját országának bírósága megpróbálja végrehajtani. Ez úgy történt, hogy a moszkvai Puskin múzeum által egy időszaki kiállításra kölcsönbe küldött Monet- és Renoir-festményeket a svájci rendőrség lefoglalta a genfi reptéren. (A svájci kormány a moszkvai felháborodástól megszeppenve, alkotmányuknak egy, a nemzeti érdekre hivatkozó gumiparagrafusára hivatkozva aztán fél nap múltán gyorsan visszaadta az impresszionistákat az oroszoknak.)

Summa summárum: hála az Uniónak és a Valutaalapnak, nálunk még nincs államcsőd, még mindig viszonylag csekély, de minden eddiginél nagyobb a veszélye. Lehet, hogy az IMF és Európa továbbra is megment minket tőle, de erre nincs semmi garancia. Érdemes akár jelentős áldozatokat is hozni, hogy elkerüljük, mert ha bekövetkezik, akkor az ország évtizedekre elveszti a hitelességét és akkor az IMF tétethet velünk még súlyosabb vagy épp rosszabbul megválogatott gazdaságpolitikai lépéseket, mint amit még mindig többé-kevésbé magunktól tehetnénk most.

A szentkoronát akkor se viszi el senki – hacsak mi nem küldjünk rosszkor Bázelbe kiállítani.

(a 2009. március 12-én a Magyar Narancs Egotrip rovatában megjelent cikk linkekkel kibővített változata)