Vajon aki engedélyezetlenül, pénzért, tudományosan nem alátámasztott terápiában részesít súlyos betegeket, az közellenség vagy korát megelőző hős, esetleg a saját pénztárcáját és az adóbevételeket egyszerre hizlaló szemfüles vállalkozó? A bilincsen elvezetett kaposvári őssejt-átültető orvosok esete a politika, a közgazdaságtan, a morál és az ismeretelmélet egy különösen mocsaras határterületére vezet.
Hadd induljak neki a kérdésnek onnan, ahol legbiztosabban meg tudom vetni a lábam: a közgazdaságtan felől. Van jószág, szolgáltatás (search good-nak, keresési, kereshető jószágnak hívják), amit úgy vehetek meg a piacon, hogy pontosan tudom, mit kapok: nullás lisztet, hatos csavart, árnyékos, őrzött parkolóhelyet. Tiszta sor.
Vannak aztán olyan adható-vehető dolgok, amikről csak megvásárlás, használatba vétel után derül ki, mit is kapok a pénzemért: mennyi a lekvár a buktában, elromlik-e egy hét múltán a használt porszívó, megtanulok-e az illető tanártól jól, gyorsan és fájdalommentesen portugálul. Ezeket tapasztalati jószágnak (experience good) hívják. Mint a Nobel-díjas George Akerlof a tragacspiacról szóló cikkében megmutatta, itt már van egy olyan bibi, ami miatt a piaci versenyből nem feltétlenül a társadalmi optimum jön ki győztesen, elképzelhető, hogy a jó minőséget árulókat kiszorítják a piacról a bóvliárusok. Hiába fizetném meg busásan a bőlekváros buktát: ha a pék nem tudja hitelesen garantálni, valóban lesz benne sok lekvár, akkor csak az átlagosan várható lekvármennyiséghez fogom szabni, mennyit vagyok hajlandó fizetni egy buktáért, emellett az ár mellett viszont a jól megtöltött buktákat áruló péknek felkophat az álla.
Szerencsére a piac millió mechanizmust produkált ennek a problémának a kiküszöbölésére: a minőség-ellenőrzés intézményét, a bírósággal betartatható ígéretek (címkézés, garancia) módszerét, és annak a sokféle eszközét, hogy az eladó érdekelt legyen reputációja fenntartásában.
Ezek egy része még akkor is működik, ha a termék megvásárlása után róla szerzett tapasztalat részben vagy egészben szubjektív. Az étteremben a kihűlt ételt visszaküldhetem, a szimplán semmilyen ízűt, vagy azt, amit lassú és kedvetlen pincér hozott ki, már aligha; ha a fodrász belevág a fülembe, hívhatom a hatóságot, ha azonban csak nem tetszem hajvágás után kellőképp a nőknek, nem. Ennek a problémának a megoldására jött létre például a borravaló és a törzskuncsafti viszony kiépítésének intézménye.
De mit kezdjünk azokkal a szolgáltatásokkal, amelyeknél még utólag se, még szubjektíve se tudom egyértelműen megítélni, értékesek-e nekem?
Várjunk csak, van ilyen egyáltalán? Mi az, hogy. Ezek az ún. bizalmi jószágok (credence goods). Ha a plébános gyertyát gyújt, hogy szeretteim a purgatóriumból hamarabb kerüljenek a menyországba, ha a pszichoanalitikus analizál, ha a gyógyító ember energiát sugároz belém, ha a jós homályos dolgokat mond a jövőmről, ha cégem menedzsment tanácsokat vagy rövidtávú részvénykereskedelmi elemzési segédleteket vásárol, vagy épp a gyógyszertárban drága pénzért olyan szert veszek, melynek előállítási technológiája garantálja, hogy egy molekula se jut bele más, mint víz, sose leszek biztos abban, kaptam-e valami értékeset. Persze, abban sem, hogy nem.
Kétségtelen tudományos bizonyíték ezek hatásosságára nincs, a hátfájásomat, cégem jövedelmezőségét, részvényportfólióm értékét annyi dolog befolyásolhatja, hogy még akkor se tudhatom, kaptam-e valamit vagy megvezettek, ha sorsom a beavatkozástól vágyott módon a szolgáltatás igénybe vétele után jobbra fordul.
Itt már széttárja a kezét Adam Smith és a közgazdaságtan: a piactól lehet, hogy nem sok jót lehet várni, de a szabályoző államtól se. Ahol lehet, reméljük, hogy valami szakmai-erkölcsi önszabályozás segít: a hippokrátészi eskü és a papi fogadalom talán. De ezen túl a liberális közgazdász a politikai szabályok kiötlőinek csak azt javasolhatja: bízza a szabad szerződő felekre, micsoda furcsa szolgáltatásokat adnak-vesznek egymás közt, és ne akarja jobban tudni, mi kell a vevőnek, mint az maga.
És a legtöbb esetben így is tesz a magyar szabályalkotó. Nagyjában-egészében Magyarországon a pszichoanalitikus, a tenyérjós, a homeopata, a tanácsadó, az energiasugarazó ember, ha nem hazudik tételesen és bebizonyíthatóan arról, mi az a portéka, amit kínál, vagy arról, mit tudnak az esetleg tudományosan is megalapozott alternatívák (és persze bevételét rendesen leadózza), olyan áron és olyan feltételekkel árulhatja szolgáltatásait nagykorú, cselekvőképes embereknek, amilyenekkel akarja. És egy liberális szerint ez így is van jól.
Sietek hozzátenni. ez persze nem zárja ki, hogy, mint egyénnek vagy mint közírónak sarkos véleményünk legyen a szívcsakra felnyitásáról, a technikai részvénykereskedelmi módszerekről vagy az árnika százezerbillió-milliószor felhigított vizes oldatáról és ezeknek hangot is adjunk.
Különös, szomorú, de érthető esete mindennek a súlyos, halálosnak tűnő betegségtől szenvedők kezelése, akiknek a bizonyítékon alapuló orvostudomány már nem kínálja a gyógyulás reményét. Nekik már semmilyen pénz nem drága a mégoly kevéssé alátámasztott terápiák kipróbálására. Az vesse rájuk az első követ, aki biztos benne, maga ilyen helyzetben, ha meglenne rá a pénze, nem próbálkozna azzal, ami hite szerint reményt ad, legyen az Lourdes-i zarándoklat vagy őssejtek.
Mit várhatunk tehát az államtól, mint fogyasztóvédőtől, a bizalmi jószágok piacain? Mint láttuk, a válasz erősen függ politikai filozófiánktól, emberképünktől. Aki embertársait befolyásolható, informálatlan, kiszolgáltatott, döntésképtelen, infantilis lényeknek látja, az hamar tiltásért, szabályozói szigorért kiált. Aminek viszont, hisz a politikának megvannak a maga szabályai, borítékolhatóan az lesz az eredménye, hogy az érdekek döntik el, a bizalmi jószágok termelői közül kit, hogyan kezel az állam: a papot támogatja, a pszichoanalitikust és a menedzsment-tanácsadót elfogadja-szabályozza, a csillagjóst tűri, az őssejt-beültetőt meg a sugarazó embert pedig ímmel-ámmal, de üldözi.
A liberális viszont kegyetlenül következetes, el a kezekkel a piacoktól, mondja, az analfabéta Mari nénire és az életéért rettegő rákosra is alkalmazza a a polgári jog ősi elvét: caveat emptor: a vásárló dolga megnézni, mit kap a pénzéért.
Mindez persze nem változtat azon, hogy jogállamban a hatályos törvényeket be kell tartani és tartatni, a csalás, ha volt ugyan félrevezetés, az csalás, a nil nocere (“ne árts”) parancsa is mindenképp kötelező az orvosra.
De a fentiek okán az én erkölcsi érzékem, amíg az energiasugárzó emberek és a horoszkópkészítők megbecsült tagjai a társadalomnak, a kaposvári doktorok elhurcolása láttán inkább a rigid szabály, mint a bilincsben elhurcolt orvos ellen horgad fel.
És az olvasóé?
[megjelent a Magyar Narancs 2009 augusztus 6-I számában]
