Egy demokratikus társadalom polgárai okkal várják el választott kormányuktól, hogy a tőlük beszedett adókból mindenekelőtt az ő érdekeiket szolgálja. A közgazdaságtan elmélete megszületése óta nagy erőkkel küzd a protekcionista gazdaságpolitikák ellen, de nem azért, mintha szembehelyezkedne a fenti elvárással, sőt. Egyelőre elég homályos, hogy az időnként felröppentett patrióta gazdaságpolitika kifejezésen mit is kell érteni. Rossz tapasztalat azonban, hogy politikusainknak világszerte a gazdasági protekcionizmus kattan be, és ha ez így van, akkor az olyan messze van a hazafiságtól, mint Makó Jeruzsálemtől.
A protekcionizmus definíció szerint a hazai termelők pozitív megkülönböztetését, a külföldiek versenyétől való védelmét jelenti. A közgazdaságtan érvelése szerint ez a közvetlenül megvédett vállalat vagy iparág helyzetén javít ugyan, ám a társadalom és gazdasági élet minden más szereplőjének (mindenekelőtt a fogyasztóknak) akkora kárt okoz, ami messze meghaladja a megvédettek által élvezett előnyöket. (Vegyük észre, hogy az érvelés egyáltalán nem az érintett külföldiek szempontjainak méltánylására épít, bár – a dolog természetéből fakadóan – a protekcionizmussal ők is veszítenek.)
Mindenkinek a saját foga
A tétel belátását két dolog nehezíti. Az egyik az, hogy aki éppen piacának vagy állásának elvesztésétől retteg az erősebb külföldi eladók által támasztott verseny miatt, az nem igazán fogékony azokra az érvekre, amelyek azt bizonygatják, hogy mások, a gazdaság más területein éppen az ő megsegítésének áttételes hatásai miatt veszítenék el piacaikat és állásaikat. A saját foga mindenkinek jobban fáj, mint a másé, és ez már csak így van.
A másik nehézség az, hogy a más területeken jelentkező negatívumok hosszú és bonyolult áttételeken keresztül jelentkeznek, ezért nehéz felismerni, hogy közvetlen kapcsolatban állnak a beavatkozással. Az még sokaknak nyilvánvaló lehet, hogy ha mi megtiltjuk a külföldieknek, hogy a hazai piacon acélt adjanak el, akkor az ő logikus ellenlépésük az lesz, hogy megtiltják nekünk, hogy náluk adjuk el a mi káposztánkat, vagy bármit, amit éppen ott szoktunk eladni. Ennél sokkal nehezebb átlátni, hogy az import korlátozása miként módosítja (torzítja) a belföldi relatív árakat, hogyan változtatja meg (rontja) a többi belföldi termelő és fogyasztó lehetőségeit, és a szükségszerű drágulással hogyan csökkenti reáljövedelmüket. (Remek példa az áttételes hatásokra: hídépítés, acélipar, Kalifornia.)
A fenti, békeidőben is érvényes, eszmefuttatásnak a válság ad különös aktualitást. A globális recesszió, az általános keresletcsökkenés körülményei között különösen felerősödnek azok a követelések, amelyek egyes területek konkrét piacvesztéseit a külföldiek versenyének kizárásával-korlátozásával kívánják orvosolni. Nincsenek könnyű helyzetben a kormányok sem, hiszen ha ellenállnak ennek a nyomásnak, könnyen magukra vonják azt a vádat, hogy a külföldiek érdekeit védik a saját polgáraikkal szemben. A bajban a patriotizmus még jobb hívó szó, mint máskor. A politika színpadán a bonyolult jelenségek hosszas taglalására amúgy is ritkán van vevő, válság idején még annyira sem, mint máskor, nem sok érv marad a kormányok kezében arra, hogy miért nem védik meg a tisztes honi ipart.
Egykor és most
A protekcionizmus káros voltát bemutatandó a logikai modellek helyett inkább a történelmet hívom tanúnak. Közgazdászok körében csaknem teljes az egyetértés abban, hogy a harmincas évek világgazdasági válsága közel sem lett volna annyira súlyos, és jóval rövidebb ideig is tartott volna, ha a nagy gazdasági hatalmak kormányai a válság első súlyosabb jeleire nem a kereskedelmi korlátozások garmadáját vetették volna be. Mint emlékezetes, az országok az import széleskörű mennyiségi korlátozásán túl a vámok sokszorosára (esetenként többszáz százalékos szintre) emelésével és a nemzetközi pénzügyi rendszert is szétziláló valutapolitikával próbáltak a többiek rovására kievickélni a bajból. Az inkább a szomszédod legyen koldus néven elhíresült gazdaságpolitika sokban emlékeztetett egy úszómedence kétségbeesetten kapálódzó fürdőzőire, akik egymásba kapaszkodva, de még inkább a legközelebbi társak fejére támaszkodva próbálják magukat a felszínen tartani, hogy több levegőhöz jussanak. Kézenfekvő, hogy ha a fuldoklók képesek a mozdulataikat összehangolni, és figyelembe venni, hogy döntéseik hogyan hatnak a többiekre és így önmagukra vissza, akkor mindannyian több levegőhöz jutnának és kevesebbet kéne nyelniük a vízből. Ott és akkor a kormányok ezt nem tudták megtenni, a világkereskedelem zsugorodott, a válság hosszú és mély lett.
Az érintett érdekcsoportok ma is fokozódó, és a hírek szerint nem is teljesen eredménytelen nyomást gyakorolnak a kormányokra szerte a világon azért, hogy a belföldi termelőkkel kivételező politikát folytassanak. Ennek veszélyére akkor is határozottan rá kell mutatni, ha a két világháború közötti évek kereskedelmi háborúig fajuló protekcionizmusától nem kell tartanunk. A nemzetközi kereskedelem és fizetési rendszer általános szabályait lefektető egyezmények és a betartásuk felett őrködő nemzetközi szervezetek (GATT,WTO, IMF) egyik legfontosabb feladata olyan szabályok alkotása, amelyekkel el lehet kerülni az egyéni akciók kollektíve romboló következményeit.
Ha a patrióta gazdaságpolitikán azt kell érteni, hogy fogjunk össze mi, magyarok, akkor fogjunk. Ha a szlogen protekcionizmust takar, akkor jobb volna ezt nem akarni. A nagy országokon sem segít, a kicsik pedig azonnal belehalnak.
