"Az embernek ... állandóan szüksége van felebarátai segítségére, de ezt hiába várja pusztán a jóindulatuktól. [...] Ebédünket nem a mészáros, a sörfőző vagy a pék jóakaratától várjuk, hanem attól, hogy ezek saját érdekeiket tartják szem előtt." Adam Smith
toyoda:
@mediocris:
Mi a pénz? Az, amit az emberek a cserében elfogadnak, ami megméri az értéket és lehet... (2015.11.28. 07:32)Csináljunk egyszintű bankrendszert!
Ha már évek óta eurónk volna, akkor is tenger bajunk volna. Akkor is csak nagyon szűkecskén volna külföldi hitel (Szlovákia se dúskál), a globális kereslet visszaesésének jövedelemcsökkentő, munkanélküliséget növelő hatása se volna sokkal kisebb, és mindezek együtt akkor is sok adósnak okoznának fizetési nehézségeket. De nem volna árfolyamprobléma, és így a rémhírterjesztésben utazók sem riogathatnának bennünket valutaválsággal. Ám forintunk van, a tőkecsapok elzáródása egyben árfolyamzuhanással és több bizonytalansággal jár, amitől még kevésbé vagyunk vonzóak a befektetők számára. Ha ebben a helyzetben a pánikkeltők kellő hatékonysággal keltik a pánikot, akár még tényleg lehet devizaválság is, amihez képest – ebben az egyben van igazuk – mai válságunk kismiska.
Szóval az nem kérdés, hogy jobb volna, ha már eurónk volna. Ezért az sem meglepő, hogy sokaknak jutott eszébe az eurózónához való csatlakozás felgyorsítása, akár úgy is, hogy a rendkívüli helyzetre való tekintettel a klub tekintsen el, de legalábbis enyhítsen a belépés szigorú feltételein, és rövidítse le a folyamatot. Miután a helyzet tényleg rendkívüli, az EU hatalmasságok között is vannak olyanok, akik ezt megfontolandónak tartják. A többség – érthetően – habozik. Azok a nagy műgonddal megalkotott szabályok, amelyeket a csatlakozás előzetes feltételéül szabtak, egyebek közt azt vannak hivatva biztosítani, hogy a tagjelölt huzamosabb időn át fegyelmezett gazdaságpolitikát folytasson. Vagyis, hogy a közösségnek se a kasszája, se a hitelessége ne bánja a jelölt akkora már euróban kifejezett adósságát. Ha a kelet-európai országok mai szorult helyzetéért akár csak részben saját gazdaságpolitikájuk a felelős, akkor a szabályok könnyítésével való jutalmazásuk a közös pénz bevezetésének alapfilozófiájával megy szembe, arról már nem is beszélve, hogy az érintettek azonnal érteni fogják az üzenetet: persze persze, a fiskális fegyelem fontos, de nem életbevágó.
Súlyos válságban nem jó és rossz között kell dönteni, hanem arról, hogy melyik ujjunkat és mennyire harapjuk. Még az sem kizárt, hogy lesz lehetőségünk a gyorsított, a feltételek nemteljesítését jóindulatúan kezelő csatlakozásra. Akkor még mindig volna egy olyan problémánk, amiről eddig nem igazán esett szó: milyen árfolyamon kellene bevezetni az eurót?Az euró előszobájának tekintett (úgynevezett ERM2) árfolyamrendszerben egyebek között azért is kell két évig ücsörögni, mert ennyi idő alatt már kiderülhet, hogy az átváltási árfolyam megfelel-e az illető gazdaság igényeinek. Ha nagyon nem, akkor úgysem tudják fenntartani, márpedig ez feltétele a továbblépésnek.
De honnan lehetne tudni a mai teljesen zűrzavaros, hektikus ingadozásokkal terhelt időkben, hogy mi tekinthető megfelelő árfolyamnak? Mi lehet a relevanciája a válság előtti, akkor stabilnak tűnő szinteknek a válság utáni, vélhetően erősen megváltozott körülmények között? Márpedig a konverziós árfolyam megválasztásánál elkövetett hiba hosszú távra elnyúló problémákat okozhat. Idősebbek még emlékezhetnek arra, milyen évtizedes nyomorúságot okozott a német egyesítés után a keletnémeteknek a rosszul megválasztott márkaárfolyam, de az euró bevezetésekor a már egyesült Németország és Portugália is túl erősre szabta a konverziós rátát.
A túl erős árfolyamon való csatlakozásnak ugyanaz a következménye, mint a túlértékelt valutának általában. Nem is oly rég, amikor az euró 230-240 forintot kóstált, tele volt a padlás az exportőrök panaszával: ilyen erős árfolyam mellett az ő termékük annyira drága a külföldi vevőknek, hogy azok inkább máshonnan vásárolnak. Ráadásul a versenyképesség romlása, piacvesztés és mindaz, ami ezzel jár tartós problémává válhat, hiszen – itt is euró, ott is euró – az árfolyam többé már nem is korrigálható.
Más természetű, de nem kevésbé romboló lehet az is, ha túl gyenge árfolyamon csatlakoznánk. Ekkor az exportőrök nem panaszkodnának ugyan, viszont Európa többi része válna a mi számunkra kínosan drágává. A legutóbbi időszak 300 forint feletti árfolyama nemcsak a devizahiteleseknek okozott gondot, de a vásárlók is érzik, hogy forintban mennyivel többe kerülnek most azok az importtermékek (benzin például), amelyeknek euróban mért ára nem is változott. Ha ezen a szinten vezetjük be az eurót, akkor ez a drágaság sújt bennünket, hiszen az eddig forintban kapott fizetésünket euróra átszámolva jelentős reálbércsökkenést érzékelhetünk. A laikus olvasónak már ez is riasztó lehet, a közgazdász azt is tudja, hogy ilyenkor aktív bérharcot szoktunk indítani a reálbércsökkenés kompenzálására, a bérnövekedés költségnövelő hatása pedig visszavisz bennünket abba az inflációs környezetbe amit éppen hogy elhagytunk. A megfelelő árfolyam eltalálása az euró bevezetésének egyik legkritikusabb problémája, márpedig a válság kusza körülményei között szinte semmi támpontunk nincs arra, hogy mi is volna a jó árfolyam.
Az árfolyam-bizonytalanság megszüntetése nagyon fontos. Ebben segíthet az euró gyors bevezetése, ami csak könnyített feltételekkel lehetséges, hiszen az eredetieket most nem teljesítjük. Árfolyamot stabilizálni azonban e célra kölcsönkapott devizaforrásokból is lehet. Ha a gyorsított euróátvétel és az áthidaló kölcsön között választani kellene, akkor kérjük inkább a pénzt.
(Ez az írás megjelent a Magyar Narancs 2009/12. számában)
Azért én óvatosan bánnék a szerző javaslataival. Neki talán nem tűnik fel, de a hazai munkaadóknak igen, hogy ha tisztességes fizetést akarnak adni alkalmazottaiknak, akkor az erre szánt összeg 2/3-ad részét az állam nyeli le. (Adók és TB járulékok a munkáltató által fizetettet beleszámítva.)
Egy ilyen rendszerben az állam szerepének jelenlegi szinten történő fenntartása csak tartósítja a szegénységet, a lemaradást.
Ugyanis lehet azt mondani, hogy az állam csak a téyleg szegényeknek adjon - és hoppá, máris hatékonyabb a szociális ellátó rendszer - csak épp a hatalmas méretű elvonás miatt egyre többen kerülnek abba a helyzetbe, hogy állami segítségre van szükségük.
Így persze azzal is vitatkoznék, hogy a neoliberális közgazdasági elvek okoznák a társadalom kettészakadását, mert nem az okozza. Maga a jóléti, szociális állam váltja azt ki azzal, hogy az eszetlen adóteherrel egyre több- és több embert szorít szegénységbe.
Ahelyett, hogy a kiadások radikális csökkentése után - mert ez a minimális feltétel - szépen adót csökkentene, és akkor szépen egyre kevesebb ember lesz rászorulva bárminemű állami támogatásra.
Visszatérve az euróra: egy rossz árfolyamon történő belépés komolyan ártana az országnak. Azt nem válság idején kell bevezetni, ilyenkor azokat a lépéseket kell megtenni, amelyek a válság elülte után lehetővé teszik a belépést.
@Rorgosh: En elsosorban a mennyisegi novekedes helyett ajanlott minoseg nokedesre gondoltam, ami valoban idoszeru lenne, hiszen a ma gyartott termekek jelentos resze, csak arra jo, hogy 1-2 ev utan szemet legyen belole ( vagy hamarabb )
Igazság szerint közgazdasági szempontból teljesen mindegy, hogy szemetet, vagy értéket termelünk-e. Persze más aspektusból vizsgálva már nem annyira...
A lényeg azonban az, hogy miből finanszírozod a fogyasztást.
A jelenlegi modell a hitelből történő fogyasztást favorizálja. Amivel az ég adta világon semmi baj nincsen, illetve nem lenne - persze eltekintve az erkölcsi és etikai kérdésektől - csak a jelenlegi modellnek van egy határa: az adós hitelképessége.
Ha ezt elértük, akkor ő már nem képes a fogyasztás korábbi szintjét tartani, azt arra a szintre csökkenti, amit még képes megtenni az adósságszolgálati kötelezettségei megtétele után.
Sőt, mi több, a teljes életút utolsó harmadában az adós hitelképessége csökken, hiszen egyre nagyobb a kockázata, hogy elhalálozik, márpedig a halottak nem jó adósok...
A hitelképesség megítélése három részből áll (durván): az adós jövedelme, az adós vagyona, és az adós várható fizetési hajlandósága (beleértve ahaláleseti kockázatot is).
Az ingatlanpiaci buborék az első és az utolsó tételt nem befolyásolta, ellenben a vagyonát - legalábbis látszólag - megnövelte. Így javult az adósok hitelképességének megítélése, ami további hitelkihelyezésekhez vezetett. Amikor viszont durrant a lufi, akkor hirtelen olyan helyzet állt elő, hogy az adósok egy része több hitellel bírt, mint a hitelképessége.
Vagyis Joe az egyiik hitele lejárta után most nem vehet fel másikat, hanem egészen addig csak visszafizet, amíg a meglévő hitele kevesebb nem lesz, mint a hitelképessége. Ez persze csak idő kérdése, de azt nem tudni, hogy mennyi időé.
És azt sem, hogy Joe nem-e ijjed meg ettől a válságtól úgy, hogy a fogyasztását mindaddig visszafogja, míg az összes hitelétől meg nem szabadul, és a következő plazmatévét csak 2020-ban veszi meg...
És visszatérve a minőségre: ha ilyen modellváltás áll be, akkor majd az váltja ki a tartós fogyasztási cikkek termelését a szemét helyett.