A szerzőről: Vincze János a Budapesti Corvinus Egyetem Matematikai Közgazdaságtan és Gazdaságelemzés Tanszékén egyetemi docens, valamint az MTA Közgazdaságtudományi Intézete tudományos főmunkatársa. Előzőleg dolgozott a Magyar Nemzeti Bankban, illetve a Pénzügyminisztériumban, és oktatott a Közép-Európai Egyetemen. Publikációi vannak a makro- és a mikroökonómia több témaköréből.
Először a vitaindítóban feltett három kérdésre próbálok válaszolni, majd összefoglalom azt, hogy hogyan hat szerintem a jelenlegi válság a makroökonómiára.
1. Az első kérdéskör egészen messziről indít: mit nyertünk és veszítettünk a következetes elméleti alapozással, a nagyon absztrakt struktúrával, az elvi szigorral – azzal, hogy kizárólag zárt logikai modellekben gondolkodunk, hogy szalonképtelenné tettük a heurisztikát, a megérzést, a metaforát.
A vizelés ma a legtöbb „fejlett” kultúrában szalonképtelen. Nem illik nyilvánosan beszélni róla, sőt gyakran kényelmetlenségeket is vállalunk azért, hogy mások ne vegyék észre, hogy gyakoroljuk. Szalonképtelenség ide vagy oda, nem tudunk meglenni nélküle. A heurisztika, metafora, és megérzés talán csak a tisztán elméleti irodalomból tűnt el. (A tisztán elméleti makroökonómiai cikk viszont ritka.) Vegyünk elő egy tetszőleges félig-meddig empirikus makroökonómiai cikket, és azt látjuk, hogy a heurisztika és metafora megjelenik, amikor a szerző a 2. fejezetben leírt „modellt” a későbbi fejezetekben igyekszik lefordítani az adatok nyelvére.
A szigorú, absztrakt gondolkodás elkerülhetetlen része mindenfajta megismerésre irányuló tevékenységnek. A kérdés azonban ennek viszonya az empíriához. A közgazdaságtan, és különösképpen a makroökonómia, fő problémája az, hogy szinte semmiben nem követi a (gyakorlatban is sikeres) természettudományok tényekkel kapcsolatos attitűdjét. A makroökonómiai megfigyelések reprodukálhatatlanok (lásd statisztikai hivatalok ténykedése), az adatokat nem mérjük, hanem kvantifikálunk (nincs egyértelmű mérési utasítás, hanem homályos fogalmakhoz, mint reáljövedelem, igyekszünk számokat rendelni). Ha valóban komolyan vennénk a szigorú elméleti megalapozást, akkor kedvelt aggregátumainkat (reál GDP, CPI) egyáltalán nem használnánk, hiszen ezek triviálisan nem teljesítik az elméletben az egzakt aggregálhatóságról megfogalmazott követelményeket. Hányan törődnek avval például, hogy a ma európai normaként elfogadott reál láncindexekből visszaszámolt mennyiségek nem összeadhatóak? Közgazdászok (nemcsak makroközgazdászok) gyakran beszélnek mérésről olyankor, amikor regressziós együtthatókat számolnak ki. Míg a tömeg vagy hosszúság mérésénél adatokat generálunk, addig a statisztikai kalkulációk során meglévő adatokon hajtunk végre transzformációkat. Márpedig ex nihilo nihil fit.
2. A második kérdésünk a modellkeret konkrét feltevéseiről szól, arról, hogy mennyire ártatlanok, mennyire valószerűek és mennyiben korlátozzák a modellek érvényességét, célszerű-e elfogadnunk őket vagy érdemes-e kidobnunk az elméleteket, ha a mögöttes feltevések látványosan megcáfolódnak.
Szerintem nem nagy kár, hogy a régi vita az elméletek igazolásáról és cáfolásáról mára divatjamúlttá vált. Egy elmélet (modell) önmagában sem nem igaz, sem nem hamis. Az a kérdés, hogy tudjuk-e valamire használni, és ha igen, akkor mire. Vegyük például a Solow-modellt. (A fennkölt „elmélet” terminust erre nem is szokás alkalmazni.) A Solow-modellből levonható néhány érdekes következtetés, amit jó tudni mindazoknak, akik gazdasági növekedéssel foglalkoznak. (Például az aranykori megtakarítási ráta léte, és az ehhez képest alul- és túlmegtakarítás lehetősége, vagy a megtakarítási ráta eltérő hatása az átmeneti és tartós növekedési ütemre.) A Solow-modell aktuálisan kiindulópontja a későbbi (komplikáltabb) növekedési elméleteknek. Igaz-e a Solow-modell? A Solow-modellt empirikusan ellenőrizhető (igazolható vagy cáfolható) elméletnek felfogni, akár a feltevések, akár a következtetések oldaláról, ugyanúgy naiv lenne, mintha valaki ezeket a kérdéseket tenné fel La Fontaine meséjéről a rókáról és a hollóról. (A mese nyilvánvalóan hamis, hiszen rókák nem tudnak beszélni. Másfelől a mesének olyan nem-triviális következménye van, hogy ahol sok a róka, ott a hollók kevesebb sajtot esznek.)
A Solow-modell helyett persze említhettem volna – a válsággal közeli kapcsolatban levő – Krugman-féle árfolyamválság-modellt vagy a ricardói komparatív előnyök tanát és sok más nagyhatású közgazdasági tanmesét. Ezek adott esetben remek, kiemelkedő szellemi eredmények, lényegüket tekintve gondolatkísérletek. Aki követi a gondolatmenetüket, az sokat tanulhat, még ha nem is tudja ezt aprópénzre váltani. A helyzet ugyanez La Fontaine-nel is. Ha valaki egy absztrakt közgazdasági modellnél azonnal a használhatóságra kérdez, annak adhatunk egy obulust, mint állítólag Euklidész tette, amikor az absztrakt matematika hasznáról kérdezték. Vigyázat azonban, az analógia csak részleges! A görög stílusú matematika azért az emberi szellem egyik legnagyobb sikertörténete, mert összességében rendkívül hasznosnak bizonyult, függetlenül attól, hogy Euklidész és kollégái törődtek-e evvel. Teljesen jogos kérdés felvetni a közgazdaságtani korpusz egészével kapcsolatban, hogy hasznos-e az emberiség számára, vagy pontosabban, hogy mit kellene tenni azért, hogy hasznosabb legyen. Az ezekre a kérdésekre adott válaszok persze nem lesznek sem kristálytiszták, sem egyértelműek. Ez a problémakör túl nagy ahhoz, hogy itt érdemes lenne hosszabban tárgyalni, amit most mondani szeretnék az pusztán ennyi: egyetlen közgazdasági modell sem kidobandó önmagában, a kérdés az, hogy tudjuk-e valamire használni a közgazdaságtan egészében. Amit nem tudunk, azt lassan elfelejtjük.
A modellek messze túlnyomó részének sorsa a felejtés. A dolog természete az, hogy az empirikus irodalomnál a természetes felejtés nehezebben működik. A felejthető empirikus cikkek aránya feltehetően nagyon hasonló a felejthető elméleti modellekhez, de az empirikus cikkek többen vannak, és vélhetőleg kisebb az öncenzúra is. A modern makroökonómiai elméletek bámulatosan nagy semmitmondó empirikus irodalmat generáltak. (Ennek egy részét ateoretikusnak álcázva.) A közgazdaságtan sajnos (?) nem szerves kémia, ahol (állítólag) egy tanult, intelligens és szorgalmas ember szinte biztosan elér valamilyen kutatási eredményt, ami gyakran hasznos is. A közgazdaságtan dismal science ebben az értelemben is: amit csinálunk, annak nagy része hasznavehetetlennek bizonyul. Ez a redundancia azonban számos emberi tevékenység sajátja, ha megpróbáljuk csökkenteni, csak annak esélyét csökkentjük, hogy egyáltalán legyenek érdekes eredmények.
3. A harmadik pedig az alkalmazók szempontjait firtatja: miért válhatott a modellkeret átütően sikeressé, és vajon mennyiben voltunk tisztában alkalmazásuk korlátaival, felelősek vagyunk-e azért, hogy nem nagyon hangsúlyoztuk modelljeink érvényességi tartományát (vagyis: úgy tettünk, mintha korlátlanul érvényesek volnának).
Átütő sikert az úgynevezett újkeynesiánus DSGE (dinamikus sztochasztikus általános egyensúlyi) modellek gazdaságpolitikai (elsősorban monetáris politikai) intézményekben arattak. Az utóbbi években állítólag minden magára valamit adó jegybanknak szüksége volt ilyenre. Kérdés, hogy használták-e és mire. Az a gyanúm, hogy inkább kirakatbeli darab volt. Érdemes lenne ezt empirikusan megvizsgálni, többet tanulhatnánk ebből a közgazdaságtanról, mint megannyi tudományfilozófiai esszéből. Ilyen vizsgálat híján csak a sejtéseimet írhatom le.
Gyanúm szerint az újkeynesi elmélet sikere a jegybankok és a piac közös igényéből származott. A 70-es és korai 80-as évek monetáris politikai zűrzavara után kellett egy közös gondolkodási keret a jegybankok és a piac számára. Aktívapiacokon a résztvevők számára fontos a hosszú és békés működéshez, hogy jól ismerjék egymás gondolkodását. Az újkeynesi modell ezt szolgáltatta. „Törekedjünk alacsony inflációra, emeljünk kamatot, ha növekedni látjuk az inflációt a célhoz képest, vagyis túlfűtődni a gazdaságot, és csökkentsük, ha ennek az ellenkezőjét várjuk.” Természetesen ezt a mondatot tartalommal kitölteni nem egyszerű, de mégis egyfajta közös „nyelvet” szolgáltat elemzők, jegybankárok, befektetők számára.
Azonban kíváncsi lennék, hogy hány jegybankár (beleértve kutatókat is), és piaci elemző tudna levizsgázni Woodfordnak a témáról írt híres összefoglaló monográfiájából. (Persze hagyva egy hetet a készülésre.) Az újkeynesi modellek egyfelől sokkal kifinomultabbak és komplikáltabbak annál, amire „elméletből” szüksége volt a jegybankoknak, másfelől sok szempontból „heroikus” egyszerűsítésekkel vannak teli. Könnyen lehet, hogy az elmélet állítólagos felhasználói sem az egyszerűsítéseket, sem a kifinomult részeket nem értették, és nem is érdekelte őket. Ez a tudatlanság kölcsönösen előnyös lehetett, egyfelől megkönnyítette a közös gondolkodást, és, ennek folytán, a harmóniát a piacon, másfelől a makroökonómus kutatók semmit sem nyertek volna azzal, ha akadékoskodnak, felhívják a figyelmet az elmélet finomságaira, és kétséget ébresztenek általános felhasználhatósága iránt.
Ha valaki a makroközgazdászokat és központi bankárokat (elemzőket) alantas emberfajnak tartaná ennek alapján, akkor némi önvizsgálat után a saját szakmájában is gyorsan fellelhet hasonló jelenségeket, legyen akár mérnök, orvos vagy éppen tenyérjós. Mely hivatás büszkélkedhet avval, hogy rendszeresen felhívja a tudása korlátaira a „felhasználók” figyelmét, és minden erejével képezi azokat? Ha mégis, akkor elsősorban azért, hogy elkerüljék a jogi következményeket.
***
A válságok gyakran katalizátorként funkcionálnak. Hatásukra megindul vagy felgyorsul a változás. Könnyen lehet, hogy a jelenlegi, és nagynak ígérkező válság is ilyen lesz a makroökonómiában. Azonban a változás nem azonos a fejlődéssel. Mit várhatunk?
Először is a válság vélhetőleg jelentős vagyoni és ágazati átrendeződéssel jár. A makroökonómia hagyományosan olyan „nagy” (makro) gazdasági kérdésekkel foglalkozik, amelyek nem pusztán egyes részpiacok problémái. Kurrens definíciói szerint teszi ezt aggregált változók vizsgálatán keresztül. Azonban gyakran előfordul, hogy sok információt veszítünk az aggregálással (ami lényegében súlyozott átlagolás). Az eddigi makroökonómiában az volt az elfogadott nézet, hogy az aggregálással nem veszítünk lényegesen, tehát elosztási, ágazati hatásokkal nem kell igazán foglalkoznunk. A jelenlegi válság változtathat ezen a felfogáson, és a makroökonómia elmozdulhat a nagyobb dezaggregáltság irányába.
A válság kapcsán az eddigieknél is élesebben vetődött fel a gazdasági szereplők racionalitásának kérdése. Eddigi makroökonómiánk alapvetően a döntéshozói racionalitás elvén épült fel, habár a gyakorlathoz közeli modellek ezt gyakran mellőzték, ad hoc módon, és a józan észre apellálva. A válság felerősíti a korlátozott racionalitás szisztematikus vizsgálata iránti igényt, de hiba lenne pusztán a „butaságra” koncentrálni. A jelenlegi válság egyik, vagy inkább „a” kulcseseményének a legtöbb megfigyelő Lehmann Brothers (egykoron) teljesen váratlan csődjét tekinti. A bizonytalanság kezelésének hagyományos sztochasztikus fogalmi keretében ez gyakorlatilag értelmezhetetlen. Ugyanis a hagyományos fogalmi keretben minden releváns eseménynek van valószínűsége, ha kicsi is. Ebben a keretben nem tudjuk azt mondani valamire, hogy „erre soha nem gondoltam volna”. A probléma a zárt és nyílt világ feltevése közti különbség, amit a mesterséges intelligencia tudománya túl jól ismer. A közgazdasági döntéshozói elméletek a zárt világ feltevésen alapulnak, de nincs olyan igazán intelligensnek mondható szoftver, ami ne tudná azt mondani: „nem tudom” (nem tudtam). A nem-tudás nem a butaság, hanem az intelligencia bizonyítéka.
A válság előrejelzésének hiányát úgy tűnik általában a makroökonómusoknak szokták felróni. Érdekes módon mindenki elfeledkezik arról, hogy a tőkepiacok működéséről, ami nem speciálisan makroökonómiai probléma, alig tudunk valamit. Léteznek olyan piacszerkezeti elméletek, amelyeket a versenyhatóságok nap, mint nap használnak. Viszont a tőkepiacokról, ahol általában nincs monopólium-probléma, leginkább a walras-i modellben gondolkodunk. (Vannak úgynevezett piaci mikrostruktúra modellek, amelyek azonban annyira egyszerűek, hogy egy makroökonómus nem tudja hasznukat venni.) A válság egyik hatása lehet az ilyen irányú kutatások növekedése. Ezek azonban szerintem csak akkor lehetnek eredményesek, ha empirikus-kísérleti alapokon folynak majd, ellentétben a hagyományos introspektív elméleti stílussal.
Végül pedig mintha azt olvastam volna, hogy sokan az úgynevezett „early warning indicators” rendszerek fejlesztését tartják megoldásnak. Ez, mint annyi más, eredetileg az IMF haladó kezdeményezése volt az ázsiai válság után, de idővel még a kisebb értékpapír-kereskedő cégek is fontosnak tartották, hogy rendelkezzenek saját példánnyal. Egy régebbi korban ezt nálunk Fradi-modellnek nevezték volna. Idősebbek még ismerhetik a Fradi-kolbász koncepcióját. Fradi-kolbásznak nevezték az olyan élelmiszeripari termékeket, amelyek emlékeztettek a ferencvárosi szurkolók kedvenc buzdítására: „Mindent bele!” Ezek a modellek a válság valószínűségét igyekeznek megbecsülni tisztán statisztikai alapon, úgy, hogy minden lehetséges válság-magyarázó változót bevonnak a becslésbe. Ha ezt a módszert alkalmaznánk például a súlyos autóbalesetek előrejelzésére, akkor furcsa eredményeket kapnánk. Például kiderülhetne, hogy a jeges utak nem jelentenek veszélyt. Az autós társadalom fellélegezhetne, és merészebben vezethetne télen is. Bárha van intuíciója …
