Nem, nem a mienkért. Saját válságaink okozójáról majd minden honfitársunknak olyan határozott véleménye van, hogy csak a bajt hoznám a fejemre, ha erről értekeznék.
A világgazdasági válságért ki a felelős? A világ többi országával együtt súlyos reálgazdasági következményeit szenvedjük el egy olyan pénzpiaci összeomlásnak, aminek konkrét okai vannak. Rámutathatunk-e azokra, akik a vészt hozták ránk? Kártérítésre persze még a legnaivabbak sem számítanak, ám – ha mást úgysem tehetünk - a morális ítélkezéssel legalább a lelkünkön könnyítenénk.

Az eszmecsere mélységétől függően számos bűnbakjelöltről hallani. A bankok profitéhsége – Amerikában és mindenhol – aminek engedve a naiv, tájékozatlan embereket meggondolatlan hitelfelvételekre csábították. Az emberi mohóság általában, ami az igaz emberi értékek helyett a lehetőségek határán túli fogyasztásba hajszolja az embereket. Az emberi mohóság speciálisan, ami elsősorban a kapitalizmusban teszi ugyanezt. És így tovább.

A pénzpiaci válságot általános vagy speciális emberi hiányosságokra visszavezető magyarázat persze könnyedén átsiklik afölött, hogy a mohóság és a fogyasztás utáni vágy mindig velünk van, válságok meg csak időnként sújtanak bennünket, mi több két válság között igen jelentős anyagi gyarapodás tapasztalható. Hasonlóképp nehéz pontosan elkülöníteni a fogyasztási mániát a jobb élet iránti vágytól, utóbbit pedig nem terheli erkölcsi rosszallás.

A pénzpiaci összeomlást nagyon sok egymást átható tényezőnek a végkimenet szempontjából szerencsétlen egybeesése idézte elő. Az egyedi okok egyenként csak sokkal kisebb, és sokkal szűkebb kört érintő galibát okozhattak volna. Valami olyasmi történt, mint egy országúti tömegbalesetnél. Persze, majd mindenki túl gyorsan hajtott, de ez csak a köd és az ónos eső miatt vált életveszélyessé. Ám mindez csak a tragédia esélyét növelte, s talán meg sem történt volna, ha a kamion sofőrje nem ittas, és ezért amikor a szarvas…

A mohó bankárok biztosan nem tudtak volna annyi hitelfelvevőt elcsábítani, ha nem olyan alacsonyak a kamatok, hiszen a mégoly hedonista hitelfelvevők legtöbbje is érzékeny a magas kamatokra. Az amerikai jegybank biztosan nem tudta volna olyan alacsonyan tartani a kamatokat, ha nem ömlött volna az amerikai pénzpiacra a kínaiak megtakarításainak tömege. A rossz hitelek állománya biztosan sokkal kisebb lett volna, ha az amerikai és más kormányzatok nem szorítják a hitelező bankokat arra, hogy olyan társadalmi csoportokat se hagyjanak ki a lakásvásárlási lázból, akiknek a szokásos feltételek mellett nem lett volna szabad hitelt nyújtani. A megtakarításokat, hitelforrásokat kezelő befektető intézmények biztosan sokkal több tartalékot tartottak volna, ha az eddig ismeretlen pénzügyi konstrukciók nem fedik el előlük az általuk eszközölt befektetések igazi kockázatát. A pénzügyi szabályozó hatóságok is biztosan közbeléptek volna, ha időben tudatosul bennük az újonnan kitalált pénzügyi konstrukciók ilyen következménye. És még hosszan sorolhatnánk azokat a tényezőket, amelyek egyenként még a rendszer által kivédhetőek lehettek volna, együttesen azonban teljes összeomlással jártak.

A pénzügyi rendszert szabályozó intézmények gőzerővel dolgoznak azokon az új szabályozási módszereken, amelyekkel – a válság tanulságait levonva – a hasonló problémák keletkezését elkerülhetik, de legalábbis hatásaikat csökkenthetik. Bízhatunk bennük, ugyanilyen válság egészen biztosan nem lesz többé. Ám, ahogy a baleseteket sem lehet teljesen kiküszöbölni a közúti közlekedésből, abban is biztosak lehetünk, hogy más okokból, más körülmények együttese később is okoz majd válságokat.

(Ez az írás megjelent a Magyar Narancs 2009/18. számában)