A teljesség igénye nélkül megpróbálom rendszerbe foglalni a témával kapcsolatos szerteágazó gondolataimat. Kiindulópontként, úgy gondolom, érdemes összegezni néhány trivialitást, amelyekről hajlamosak vagyunk megfeledkezni – úgyis, mint a közgazdaságtan premisszáit. Ezek alapján rátérek a DSGE modellek kritikájára: a "mit nyertünk, mit vesztettünk, mi a felelősségünk" kérdéskörre.

 

Premisszák:
• A közgazdaságtan, és azon belül a makroökonómia egy társadalomtudomány;
• Tárgya egy önállóan döntő egyénekből álló rendszer aggregált viselkedésének jellemzése;
• A rendszerről rendelkezésünkre álló megfigyelések, adatok mérési pontatlanságoknak vannak kitéve. Kísérleteket végezni nehéz – szinte lehetetlen. A megfigyelések időbeli és térbeli összehasonlíthatósága korlátos.
• A makroökonómia végső célja a feltárt összefüggések alapján normatív következtetések levonása gazdaságpolitikai döntéshozók számára.

 

Adott körülmények között nem lehet a makroökonómiától elvárni a gazdasági rendszer törvényszerűségeinek tökéletes leírását. Sőt, még egy lépéssel továbbmennék. A gazdaság, mint olyan, nem törvényszerűen működik: nemcsak a rendszer változói sztochasztikusak, hanem a rendszer maga az. Még ha volna is tökéletes megfigyelés és mérés, egy önálló akarattal, szándékkal bíró egyénekből összetevődő rendszer leírása szükségszerűen tökéletlenebb kell hogy legyen, mint olyan rendszereké amelyek a természettudományok tárgyát képzik.

 

Ezt a tökéletlenséget a makroökonómián számon kérni értelmetlen és én úgy gondolom, hogy ebből a tökéletlenségből még nem következik, hogy nem érdemes modellezni. Formális megközelítés nélkül nem lehet tudományos megállapításokat tenni. Egy tudományt nem lehet kizárólag heurisztikára, megérzésre, metaforákra építeni. Ugyanakkor, szem előtt kell tartani a modell korlátait. El kell fogadni, hogy a gazdaság működésének megértése részben tudomány, részben művészet. Ezen belül tetszőleges makroökonómiai modell egy eszköz, és nem a végcél; egy olyan eszköz, melynek eredményei nem a valós világ tökéletes leírását adják, hanem annak csak egy egyszerűsítő jellemzését. A modell önmagában értékes meglátásokat nyújthat, de semmiképpen sem lehet szó szerint venni – a következtetések feltétlenül körültekintő értelmezésre szorulnak.

 

A fent leírtakat a makromodell adottságainak tartom és nem rendellenességeinek. Rendellenességek akkor keletkeznek, amikor ezekről az adottságokról megfeledkezünk, és nem arra, ill. nem úgy használjuk fel a modelljeinket, amire megalkottuk őket. Ezek alapján, amikor a makroökonómia tudományának mai állapotát és a makro-közgazdász tudósok felelősségét firtatjuk, a következő kérdéseket kell feltennünk:
1. Jó irányba fejlesztettük-e a modellt?
2. Jól használtuk-e fel a modelljeinket? Kellő körültekintéssel értelmeztük-e azok eredményeit?
A továbbiakban ezeket a kérdéseket fogom körüljárni.

 

 

A DSGE modell (ill. pontosabban modell-család) több szempontból nagy előrelépést jelentett korábbi modellekkel szemben.
• Dinamikus alkalmazkodás bemutatása: míg korábbi elméleti modellek csak statikus egyensúlyi pontokat írtak le, a DSGE (és azt megelőzően az RBC) modellek két hosszútávú egyensúlyi pont közötti dinamikus alkalmazkodási folyamatot is képes jellemezni.
• A modell általános egyensúlyi jellege rámutat olyan kölcsönhatásokra és visszacsatolásokra, melyeket egy ilyen modell nélkül hajlamosak volnánk elhanyagolni.
• Várakozások és bizonytalanság szerepének hangsúlyozása a gazdasági folyamatokban.
• Strukturális modell – mely nemcsak választ jelentett a Lucas-kritikára, hanem egyben lehetőséget teremtett a makrogazdasági összefüggések korábban elérhetetlen értelmezésére.

 

Természetesen az eredményekkel lehet vitatkozni. Nem torzítja-e a várakozások hatását a racionális várakozások feltételezése? (lásd pl. Világi Balázs hozzászólását) Valóban 'strukturálisak'-e az annak feltételezett összefüggéseink? (Megkockáztatnám, hogy nem mindegyik az.) Valóban stabilak-e a modellek gazdaságpolitikai változások esetén? (Valószínűleg nem minden esetben.) Valóban értelmezhetőek a gazdaságot érő sokkok? (Ezzel kapcsolatban érdemes elolvasni Chari, Kehoe és Mc Grattan valamint Woodford cikkeit.) És még sorolhatnám…

 

Míg ezek a viták rámutatnak a modell jelenlegi korlátaira, nem csökkentik az előbbi felismerések és modellezési szándékok értékét. Az pl., hogy még nem találtuk meg a választ arra, hogy a gazdasági várakozások és bizonytalanság milyen módon befolyásolják a gazdasági folyamatokat, nem azt jelenti, hogy el kell dobni az egész modellt és modellezést, hanem éppen ellenkezőleg inkább arra utal, hogy tovább kell fejleszteni. Az pedig természetes, hogy a fejlesztés irányával kapcsolatban viták merülnek fel.

 

Ami a feltételezéseket illeti, minden modell szükségszerűen egyszerűsítő feltételezésekre épül. Ez önmagában nem probléma. Sőt, bizonyos feltételezések módosításával azt is ellenőrizni tudjuk, hogy melyik feltételezés hogyan befolyásolta a következtetéseinket. Ezáltal értékes meglátásokat nyerhetünk azzal tekintetben, hogy mely összefüggések milyen körülmények között érvényesülhetnek nagyobb valószínűséggel a valós világban. Rendelkezésünkre állnak továbbá empírikus módszerek a modellek becslésére, melyek lehetővé teszik annak vizsgálatát is, hogy mely feltételezések mellett tudjuk pontosabban megragadni a valós gazdasági összefüggéseket (pl. Smets et al).

 

A fentiek tekintetében tehát a feltett kérdésre szerintem pozitív választ lehet adni: igen, a modellezés fő irányvonala jó irányba haladt.

 

 

Ennek ellenére úgy gondolom, nem lehet minden makroökonómiát érő kritikát elvetni: el kell ismernünk bizonyos tendenciák anomáliáját, szembe kell néznünk azzal, hogy nem minden haladt megfelelő irányba. Én két pontot tartok vitathatónak a kutatás alakulásában.

 

Először is, ahogy Buiter megírta és Oblath Gábor is utalt rá, el kell ismernünk, hogy a kutatás sokszor önmagára visszautaló volt. Túl gyakran határozták meg a modell keretei a kutatás témáját: azokkal a kérdésekkel foglalkoztunk, amelyekre a modellen belül választ lehetett adni, ahelyett, hogy annak szenteltünk volna több energiát, hogy a valós világ releváns kérdéseire választ adjunk.

 

Történetesen a pénzügyi piacok és a reálgazdaság összefüggései rendkívül nehezen modellezhetők egy DSGE (RBC) modellben. Így az erre vonatkozó kutatás kérdései (és kezdetleges válaszai) nagyjából ott tartanak, hogy hogyan magyarázható meg az elmúlt 50 év kockázati felára (pl. Uhlig, Jermann) ill. hogy miért nincs tökéletes nemzetközi kockázatmegosztás ill. hogy miért van 'home-bias' a nemzetközi portfóliókban (pl. Engel & Matsumoto, Kollmann stb.). A bankok által kezelt kockázatokról, az aszimmetrikus információ problémájáról nagyon keveset tudunk mondani, ezért a bankrendszer a legtöbb modellnek nem is része. Marad az akcelerátor modell, amelyet az utóbbi években a legtöbb központi bank és nemzetközi intézmény beépített az általuk használt DSGE modellekbe, és amelyek alapján most igyekszünk a válság hatásait vizsgálni.

 

Hasonlóan keveset foglalkoztunk a fiskális politika hatásával is egyébként. Ebben szerepet játszhatott, hogy a modell felhasználói leggyakrabban központi bankok voltak és nem pénzügyminisztériumok. Ugyanakkor valószínűleg az is döntően befolyásolhatta a fiskális politika kutatásának elhanyagolását, hogy egy a végtelenségig élő és a permanens jövedelme alapján döntést hozó fogyasztó mellett egyértelmű, hogy a modell az ún. nem-keynesi hatásokat fogja reprodukálni - a valóságban gyakrabban megfigyelt keynesi hatásokhoz pedig a modellbe nem szervesen illeszkedő, likviditás korlátos fogyasztókat kell feltételeznünk. Továbbá, ezeknek a nehezen azonosítható fogyasztó kategóriáknak a relatív súlya közvetlenül meghatározza a fiskális multiplikátorra vonatkozó következtetésünket. A kutatás jelenlegi állása mellett nem meglepő a multiplikátorok tetszés szerinti meghatározása gazdaságpolitikai berkekben az elmúlt hónapokban. Erre a témára sajnos nincs alkalmam részletesebben kitérni, de kedvenc linkemtől azért nem fosztom meg a blog olvasóit.

 

Másodszor, bár az egyszerűsítő feltételezéseket önmagukban nem tartom károsnak, el kell ismernem, hogy bizonyos esetekben mégis torzítóvá válhatnak. Egészen addig nincs probléma az egyszerűsítő elvonatkoztatásokkal, amíg tisztában vagyunk velük és tisztában vagyunk azzal is, hogy hogyan befolyásolják a modell következtetéseit. A gond akkor kezdődik, amikor bizonyos feltételezések megkérdőjelezhetetlenné válnak (lásd pl. Világi Balázs hosszas értekezését a racionális várakozásokról) illetve amikor bizonyos feltételezések annyira természetessé válnak, hogy már szinte elfelejtkezünk róluk és nem is vizsgáljuk hatásukat. Még rosszabb, amikor ilyen esetekben normatív következtetéseket vonunk le és így teszünk gazdaságpolitikai ajánlásokat. 

 

Ennek kapcsán érdemes megemlíteni pl. hogy nem meglepően a standard neo-klasszikus alapokra épülő DSGE modell a piacok és a tökéletes verseny felsőbbrendűségét fogják bizonyítani, mert nem veszik figyelembe azokat a körülményeket (externáliák, közjavak, stb.) amelyek mellett ezzel ellentétes következtetésre jutnánk.

 

Ez jól mutatja egyébként a közgazdasági modellezés egy olyan sajátosságát, amellyel valószínűleg szintén nem ártana körültekintőbben eljárnunk: egy közgazdasági modell nem független a modellalkotó filozófiájától – vagy esetleg az általánosan uralkodó filozófiától – és ezért a modellből adódó normatív következtetések sem azok!

 

Végül pedig a modellező filozófiája nemcsak a feltételezéseket és következtetéseket befolyásolja, hanem visszavezet az előző problémához is: a feltett és a feltehetetlen kérdésekéhez. A reprezentatív fogyasztói modellben fel sem merül az elosztás és az egyenlőtlenségek kérdése. A neoklasszikus munkaerőpiac elmélete pedig nem engedi meg a nem önkéntes munkanélküliség tárgyalását. (Tudom, léteznek a search & matching megközelítések, de modellezési bonyolultságuk mellett azok is annyira egyszerűek, hogy szinte előre kódolják a következtetéseiket).

 

 

Mi következik mindebből?

Számomra az, hogy nem annyira a modellezéssel van a probléma, mint a modellek alkalmazásával. Továbbá az, hogy a DSGE modellek előrelépést jelentettek, de távolról sem oldották meg minden problémánkat. Ebből kifolyólag pedig az, hogy a modelleket nem kidobni kell, hanem éppen ellenkezőleg tovább fejleszteni: relevánsabb kérdésekre relevánsabb magyarázatokat kell tudnunk adni. Hozzátenném: erre nem feltétlenül a DSGE modellek lesznek alkalmasak – lehet hogy paradigmaváltásra van szükség. Ugyanakkor egy új generációs modell is feltehetően magába fogja építeni a DSGE modellek vívmányait.