A szerzőről: Valentinyi Ákos PhD. fokozatát a firenzei Europea University Institute-on szerezte 1997-ben. Ezután az angliai University of Southampton munkatársa, 2004-től professzora. Tavaly hazaköltözött, azóta a Magyar Nemzeti Bank kutatási részlegének vezetője. Az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének tudományos főmunkatársa, a londoni Centre for Economic Policy Research (CEPR) tudományos munkatársa. Érdeklődési területei közé tartozik a növekedéselmélet és a dinamikus makroökonómiai modellezés, számos rangos külföldi publkáció szerzője.
A hozzászólás egyben letölthető innen.
A közgazdaságtan köszöni, jól van
A közgazdaságtan és a makroökonómia főárama nincs válságos állapotban, közeli haláláról szóló híresztelések erősen túlzottak. A főáram közgazdászai nem dőlnek tömegesen kardjukba szégyenükben, hogy nem látták előre a válságot. A kritikák hatására nem kérnek bocsánatot minden gondolatért, amelyet valaha papírra vettek, ellenkezőleg: alig tudnak eleget tenni a válság nyomán megszaporodott tanácsadói felkéréseknek.
Nem dőlünk kardunkba, mert eddig is tudtuk, hogy tudásunknak vannak határai, hogy tévedünk, hogy időnként utóbb hibásnak bizonyuló munkák jelennek meg nagy presztízsű folyóiratokban, hogy egyes elméleti irányok zsákutcának bizonyulnak, vagy fontosnak tűnő kérdésekkel nem foglalkozunk eleget. Ez más tudományokban sincs másképpen. Nem most jöttünk rá arra, hogy amit művelünk az társadalom- és nem természettudomány, hogy megfigyeléseink többségét statisztikai hivatalok konstruálják és hogy elméleteinket nehezen tudjuk kontrollkísérletekkel tesztelni. Tudtuk, hogy a pénzügyi szektor működését és a reálgazdasággal való kapcsolatát kevéssé értjük, hogy az eszközárakat rövid távon nem tudjuk előrejelezni. Felhívtuk a figyelmet arra, hogy a racionális döntések és a gazdaság instabilitása távolról sem zárják ki egymást, hiszen a válságokat nem lehet mindig fundamentális tényezőkre visszavezetni. Az uralkodó bankpánik-modell szerint pedig az önbeteljesítő próféciák által generált bankválság a modern bankrendszer immanens sajátossága, és mint ilyennek, nincs fundamentális oka.
Már hozzászoktunk, hogy a közgazdászokat általában nem kedvelik. Nem vagyunk népszerűek, mert sok olyan dolgot hiszünk és állítunk, amelyet a gondolkodó átlagember hibásnak tart, míg mi rámutatunk, hogy az átlagemberek igaznak vélt állításai gyakorta hamisak. Olyan emberi döntéseket is közgazdászként elemzünk, mint például a házasság és gyerekvállalás, amelyekről az átlagember nem szívesen ismeri el, hogy befolyásolják gazdasági megfontolások. Hovatovább azt gondoljuk, hogy nemigen van életünknek olyan vonatkozása, amelyet ne lehetne közgazdasági szempontból elemezni. Nem növeli népszerűségünket, hogy nem fogadunk el anekdotákat bizonyítékként, hanem adatokat és szisztematikus statisztikai elemzést várunk. Az emberek nem szeretik, ha a kedvenc bácsikájukról szóló történetet azzal utasítjuk el, hogy egy történet nem bizonyít semmit. Számunkra az a fontos, hogy tipikus-e a történet. Nem kedvelik azt a tulajdonságunkat, hogy minket nem érdekel, hogy ki mit mond arról, hogy milyen világot szeretne, hiszen mindenki azt mond, amit akar. Minket csak az érdekel, hogy ki milyen világot épít.
Nem ráznak meg bennünket a szakma pereméről érkező kritikák, mert a jó gondolatok, elméletek és modellek előbb-utóbb bekerülnek a közgazdaságtan fősodorába, a rosszakra meg felesleges időt és energiát fordítani. Minden, ami ma a közgazdaságtan főáramának számít valamikor mellékáram volt. A kritikák többségéről azt gondoljuk, hogy félreértésen alapulnak. Elméleti modelljeinket szó szerint veszik, holott olyanok, mint a tanmesék: egyfelől elrugaszkodnak a valóságtól, másfelől megragadják a valóságnak a probléma szempontjából lényeges elemeit. A modell helyes intepretációja a valóság és az elmélet közötti kapcsolat megértésének kulcsa. Egy-egy elmélet vagy modell azért tűnik „nyilvánvaló marhaságnak”, mert a kritikus nem tett elegendő intellektuális erőfeszítést, hogy a modellt helyesen interpretálja. Időnk is kevés van a szakma pereméről érkező kritikákra, mert folyamatosan vitatkozunk egymással, mert általában tíz-tizenöt helyen előadunk egy munkát, mielőtt elküldjük egy folyóirathoz, és ezen előadások többsége felér egy kínvallatással. Mert azon ritka szakmák közé tartozunk, ahol rendszeresen írásba kapjuk, hogy hülyék vagyunk. Ez az elutasító lektori jelentés, amelyet a fősodorhoz tartozó átlagos közgazdász több mint 90%-os valószínűséggel kap, ha munkáját az öt vezető közgazdasági folyóirat valamelyikéhez küldi.
Racionalitás a közgazdaságtanban
A közgazdaságtan fősodrának alapvető feltevése, hogy a gazdasági döntéshozók döntése és várakozásai racionálisak. Ennek a feltevésnek a kritikája majdnem olyan idős, mint maga a feltevés, és úgy tűnik, az ellenérvek sem változtak túl sokat az elmúlt 40-50 évben: a háztartások és a vállalatok nem optimalizálnak, döntéseik ennél sokkal bonyolultabbak, nem is konzisztensek. Mégi mi az oka, hogy olyan sok közgazdász ragaszkodik ehhez a feltevéshez?
A közgazdaságtan főárama a minket körülvevő világra vonatkozó megfigyelésekből indul ki a döntések elemzésénél. Megfigyeljük a háztartások és vállalatok döntéseit, az ezekre vonatkozó statisztikai adatokat. Az adatokra úgy tekintünk, mint amelyekkel a döntéshozók kinyilvánították preferenciájukat. Nem tudunk különbséget tenni a között, hogy mit szerettek volna választani, de mégsem választottak, vagy mit kellett volna választaniuk. Csak azt tudjuk, hogy mit választottak. Ezen információ alapján, mintegy visszafelé gondolkodva határozzuk meg, hogy mi volt a döntéshozó preferenciája. Az adatoktól a preferenciák felé való haladás során tesszük fel, hogy a döntéshozó racionális. A közgazdaságtan számára nem az érdekes, hogy ki miként érez, vagy gondolkodik, amikor döntéseit meghozza. Hanem az, hogy megfigyelt döntéseket tudjuk-e reprezentálni, mint racionális döntéseket.
Miért tesszük fel, hogy a döntéshozók racionálisak? Két okból. Egyfelől, mert azt tapasztaljuk, hogy a háztartások és vállalatok reagálnak az ösztönzőkre. Ha az egyik sör ára jelentősen csökken egy másik hasonló sörhöz képest, akkor az olcsóbb sört vásárlók száma nő, a drágábbé pedig csökken. Ha a terméke ára emelkedik, akkor a vállalat általában növeli termelését. Ha a hitelek kamata csökken, akkor a vállalatok és háztartások több hitelt vesznek fel. Ez konzisztens azzal a racionalitás-fogalommal, amelyet a főáram közgazdászai használnak. Másfelől azt tapasztaljuk, hogy a racionalitásra épülő modellek jól használhatóak előrejelzésre. A modellünket ugyan a sörök közötti választás leírására fejlesztettük ki, de jól használható az alkoholmentes üdítők piacának jellemzésére is.
Mit tegyünk akkor, ha egy jelenség első pillantásra inkonzisztensnek tűnik a racionalitásra vonatkozó feltevéssel? Megtehetnénk, hogy a jelenség láttán azt mondjuk, hogy a döntéshozók általában, de nem mindig racionálisak. Amint azt Steven E. Landsburg megjegyzi, ez olyan lenne, mintha a gravitáció törvényeit jól ismerő természettudós azt mondaná a hélium ballon láttán, hogy a gravitáció törvényei általában érvényesek, de a hélium ballon kivétel. A természettudóshoz hasonlóan a főáram közgazdásza is leül, és törni kezdi fejét, hogy miként lehetséges az első pillanatra meghökkentő jelenséget a meglevő elmélettel, esetünkben racionalitásra épülő elméletet megmagyarázni. Ha az illető elég okos, könnyen lehet, hogy talál ilyen magyarázatot. Ez sokkal gyümölcsözőbb a tudomány számára, mintha az első nehézség láttán eldobná a rendelkezésre álló elméletet.
Ha majd sok olyan megfigyelésünk lesz, amelyet minden erőfeszítés ellenére sem tudunk racionalitásra épülő elmélettel megmagyarázni, akkor majd kidobjuk a racionalitásra épülő magyarázatokat. Van ugyan néhány ilyen jelenség, de úgy tűnik még nem érték el a kritikus tömeget, illetve még nem tudjuk, hogy valaki talál-e racionalitásra épülő magyarázatot rájuk. Sokáig a pénzpiacokon megfigyelhető csordaszellem irracionálisnak tűnt. Ma már tudjuk, hogy tökéletlen informáltság esetén, a csordaszellem racionális döntések következménye. Az árbuborékok sem tűntek a racionalitással összeegyeztetőnek. Azután valaki rámutatott, hogy ha a pénzpiaci szereplők tökéletlenül vannak informálva egymás tudásáról és néhány befektető a piaci hozamon kívül más szempontot is érvényesít befektetési döntéseinél, akkor egy árbuborék sokáig fennmarad még akkor is, ha a piaci szereplők külön-külön már tisztában vannak a helyzettel.
A racionalitás fogalma igen rugalmas, ha a döntéshez rendelkezésére álló információt és az információ megszerzésének költségét is figyelembe vesszük. Divatok követése lehet racionális, informálatlanok is lehetünk racionális okokból, és tudjuk, hogy a racionális tanulási szabályok gyakran nem optimális döntéshez vezetnek. Azonban talán a legfontosabb oka, hogy a főáram közgazdászai ragaszkodnak a racionalitás feltevéséhez az a mindennapos tapasztalat, hogy az emberek reagálnak az ösztönzők változására. A racionalitás fogalmának rugalmassága és alapvető előrejelzéseinek mindennapi tapasztalatainkkal való konzisztenciája miatt a racionalitás feltevése a jövőben is a közgazdaságtan főárama egyik sarokköve marad.
