Egyszerűnek tényleg egyszerű, de sokunknak inkább riasztó, mint lelkesítő Brad DeLong modellje. (Legtöbbször DeLong blogja is, alszik ő egyáltalán?)
Valahogy úgy van ez, hogy közgazdászként nagyon szeretjük a világot célirányos emberi magatartások szándékolt és nem szándékolt következményének látni. A hangsúly a magatartáson van, vagy ha tetszik: a mérlegelésen alapuló döntésen.
Nem csak így lehet a világot látni, a régi vágású pénzügyesek például szeretik magukat külön tudományágnak érezni, és másban hisznek: a végtelen mennyiségben rendelkezésre álló tranzakciós adatban és a sokféle pénzügyi eszközből kikeverhető - de mindig ugyanarra a kaptafára hajazó - arbitrázsfeltételekben. Vagyis: két ugyanolyan dolog ára pont ugyanaz, mint kétszer az egyiké, és ha sikerül előállítanunk egy biztos pénzáramlást, akkor annak az ára pont ugyanannyi, mint a kockázatmentes kötvényé. Relatív árazás, vagy másként alkalmazott matematika, csak éppen még sokat is keresnek. Örökérvényű és mélyen ironikus leírásukat (az amúgy mindenkivel és mindig összeférhetetlen) Larry Summersnek köszönhetjük, a summersi metaforában ők az általános közgazdászok által zavart lenézéssel kezelt ketchupisták.
A közgazdászokat persze nem kell félteni (kérdezzük csak meg a szociológusokat!), módszeresen és nyomatékosan benyomultak a korábban a pénzügyesek által uralt területekre, keletkezett is az eszközárazásnak nevezett aldiszciplína. Nyilván az egységes közgazdaságtanon belül. Feltesszük, amit a mainstream közgazdaságtanban szokás (racionális várakozások, a várható hasznosság maximalizálására törekvő döntéshozók), és beárazzuk a pénzügyi eszközöket és hozamokat. Abszolút árazás, a mindenséghez mérjük magunkat, de legalábbis a makrogazdaság általános egyensúlyához.
És akkor, ha jól értjük, jön az ún. behavioral finance (viselkedési pénzügy), amiben az lenne a pláne, hogy reálisabb (értsd: nem racionális hasznosságmaximalizáló) benne a magatartás. Szinte csillan a szemünk, hogy lesz itt szintézis, igen, viselkedjenek valószerűen a pénzügyesek is. (Hátha meglesznek azok a nagy empirikus talányok egyszer.) És csak remélni tudjuk, hogy a poszt apropójául szolgálónál kevésbé egyszerű modellekben tényleg van ún. viselkedés, merthogy ebben a DeLong-féle szuperegyszerűben speciel egy gramm sem, az biztos.
Akik itt vannak ezen a 12 zavaros oldalon, azok a teljesen mechanikusan működő részecskék (akik egyetlen múltbeli megfigyelés alapján egy fix paraméternek megfelelően stratégiát váltanak, te jó ég, mi ez?), és az jön ki, hogy... Nos, az, hogy nem sikerül közelítenünk a valóságot, mert lassan, fokozatosan leépülő részvényárfolyamokat kapunk bezuhanó tőzsdekrachok helyett.
Ez az egyszerűség lehangoló. Ennél még a kevesebb (értsd: a semmi) is jobb volna.
