Agrária termékeny földjén minden megtermett, amit csak szem-száj kívánhatott, s a helyiek méltán voltak büszkék állattenyészésükre is. Kétakkora ország élelmiszerét is megtermelhették volna, a többletet exportálták. Persze, ahogy máshol is, a lakosságnak már csak töredéke élt mezőgazdaságból, ám a fogyasztóként érdekelt többség is együtt érzett a termelőkkel, az őket támogató kormányzati intézkedések a nép egyöntetű helyeslésével találkoztak.
Mert sajnos – a jó adottságok ellenére – nehézségek bőven akadtak. Az élelmiszertermelők és a fogyasztók boldogságának a közéjük ékelődő nagy profithajhász kereskedők álltak az útjában. Lévén ezek sok, viszonylag kis mennyiséget kínáló termelővel álltak kapcsolatban, kényük-kedvük szerint szabhatták a feltételeket. Nevetségesen alacsonyan tartották a felvásárlási árakat, és indokolatlan hozzájárulásokat követeltek a kiszolgáltatott termelőktől. Az ágazatban megtermelt értékből származó jövedelmet teljes egészében a mohó kereskedők sajátították ki – legalábbis így tudták ezt a termelők s az ő álláspontjukat visszhangozó helyi média.
A jövedelmeken való osztozkodásnak ez az igazságtalansága annyira nyilvánvaló volt mindenki számára Agráriában, hogy annak tényszerű vizsgálatával, hogy az élelmiszerkereskedelemben keletkeznek-e és mégis mekkora profitok, nem is foglalkozott senki. A kereskedők – voltak vagy harmincan csak a nagyobbak közül is – arra hivatkoztak, hogy ők egymással állnak gyilkos versenyben, s viselkedésüket ez a kényszer határozza meg. A termelőktől kicsikart előnyöket arra használják, hogy alacsony áraikkal a fogyasztókat a többi kereskedőtől elcsábítsák. Ez azonban nem győzte meg sem a termelőket, sem a gondjaikat értő füllel hallgató Minisztériumot. Az ő számukra a napnál is világosabb volt, hogy ha értéket termelnek, annak valahol lennie kell, s ha nem jut a termelőkhöz, akkor csak a kereskedőknél lehet.
Volt még egy oka annak, hogy az amúgy gyanakvó helybéliek minden bizonyítási igény nélkül a termelők oldalára álltak. Míg a mezőgazdaság kibocsátását elsősorban hazai gazdálkodók adták, a kereskedő vállalatok jobbára külföldi tulajdonban voltak, így kettejük vitája egybeesett a nemzetet megosztó nemzeti-idegen ellentétpárral. Az agráriai hazafiak szemében a külföldi kereskedelmi láncok csakis idegen érdekeket szolgálhattak, ami már abból is látszott, hogy gyakran hoztak az országba külföldön termelt élelmiszert. Az áruházláncok PR pozíciója még tovább romlott, amikor kikotyogták, hogy ők tényleg profithajhászok, ám az éles versenyben csak úgy tudják az áhított profitot hajhászni, ha olyan jószágot tartanak, amit a vevők meg akarnak venni. Ezért, és nem merő gonoszságból importálnak, ha a honi termelők alacsonyabb áraikkal leköröznék az importot, ők boldogan tartanának akár 100 százalékban is helyben termelt élelmiszert.
Noha a Minisztérium kész volt a hazai termelők hazai piachoz (fogyasztókhoz) való jogának érvényesítésére, fellépését nehezítette, hogy Agrária tagja volt egy olyan gazdasági közösségnek, amelynek célja a tagországok közti egységes piac megteremtése volt, szabályai ezért kategorikusan tiltották a termékek származás szerinti megkülönböztetését. A Minisztérium arra számított, hogy ha kellő óvatossággal jár el az import szükséges és jogos korlátozásában, akkor nemcsak a közösségi szabályok megsértésének vádját tudja elhárítani, de elkerüli azt is, hogy a partner országok szükségtelenül és jogtalanul hasonlóképpen járjanak el az agráriai exporttal szemben.
Az első komolyabb kísérlet az igazságos jövedelmi viszonyok megteremtésére és a hazai termelők hazai fogyasztókhoz való jogának biztosítására az élelmiszer-termékpálya valamennyi szereplője által kötelezően aláírandó Önkéntes Etikai Kódex volt. Ebben a fenti célokon túl azt is kinyilvánították, hogy a lefektetett szabályok a fogyasztók érdekeit szolgálják, ezért nekik nem is kellett aláírniuk a dokumentumot. A terv mégsem sikerült, mert az agráriai Versenyhivatal, amely a termelői összejátszások és kartellezések üldözésére volt hivatott, neofita buzgóságában félreértette a Kódex célját. Azt hitte, hogy az élelmiszer szektorban ugyanazokat az elveket kell érvényesíteni, mint amelyeket – ott persze helyesen – az autópálya-építéseknél, az építőiparban vagy a másutt leleplezett termelői összejátszásoknál, és azzal fenyegetőzött, hogy az aláírókat eljárás alá vonja. Erre a kereskedők azonnal visszavonulót fújtak, és a Kódex terve meghiúsult.
A kudarc megzavarta a hatóságot. A kármentés céljából lóhalálában megszövegezett – és Agrária parlamentje által egyhangúlag törvénybe iktatott – új szabályozás kimondta, hogy a paradicsom nem anyacsavar, amivel ország-világ számára deklarálta, hogy a mezőgazdaság olyan tevékenység, amire a máshol érvényes szabályok – mint a versenyjog Hivatalostul – nem alkalmazhatóak. Egy másik, az igazságos jövedelmi arányok helyreállítását célzó törvényben tisztességtelennek nyilvánították és kemény büntetés terhe mellett megtiltották azoknak a minden más ágazatban és országban az eladó és a vevő közti szabad alku részét képező árképzési eszközöknek az alkalmazását, amelyekről a termelők úgy vélték, hogy az ő rovásukra a kereskedelmi extraprofitokat hizlalja.
Törvény ide vagy oda, a hatóság tudta, hogy a siker csak látszat. Pusztán idő kérdése volt, hogy a cipő felsőrész-készítők, a sportszergyártók, majd lassan minden ipar képviselője is rájöjjön, hogy a cipő és az ugrókötél sem anyacsavar, mi több anyacsavarból is sokféle van, és azok is mind speciálisak. Ha ezek a lobbik mind rárontanak a Parlamentre külön jogszabályt követelve, a képviselők rájönnek majd, mekkora badarságot csináltak. Ennél is sürgetőbb veszélyt jelentett, hogy az importot továbbra sem merték törvényben korlátozni. Márpedig a kereskedők, akiknek a kedvét a hazai beszállítóktól ugyancsak elvették az új törvények, a számukra most már a legtöbb jószág esetében olcsóbb import arányának növelését tervezték. Mindenki érezte, hogy valami nagy és végleges megoldást kell találni.
Ahogy a legtöbb zseniális ötlet esetében, amikor megtalálták a megoldást, szinte érthetetlen volt, hogy is nem jutott ez korábban eszükbe. Hiszen Agráriában évszázadokon át köztudott volt, hogy a termelők és a fogyasztók is jót akarnak, csak ez csorbát szenved a közéjük ékelődött kereskedőszervezetek saját érdekein. Ha mindenki ugyanazt a közös jót akarja, csak a kereskedők nem, akkor meg kell szüntetni az elkülönült kereskedői érdekeket és szervezeti megjelenési formáikat. A forradalmian új ötlet kidolgozóitól távol állott minden ideológiai elfogultság. Egyáltalán nem tartották kizártnak, hogy a korábbi történelmi időszakokban a technológia fejletlensége és az információk ebből fakadó korlátozottsága indokolttá tett bizonyos elkülönült kereskedői funkciókat, s a munkamegosztás adott fejlettségi szintjén szükség lehetett az önálló kereskedőkre. Ám ahogy annyi más, a fejlődéssel szerepét vesztett szolgáltatás esetében, a termelők és a fogyasztók közvetlen kapcsolatát az információk teljes szabaddá tételével, az információkat (is) monopolizáló kereskedők nélkül is hatékonyan biztosíthatónak ítélték.
Természetesen nem az elosztási hálózat infrastruktúrájának lerombolására gondoltak, hiszen nem azzal, hanem az elkülönült kereskedői érdekkel volt a baj. Sőt, az infrastruktúrát megerősítették azzal, hogy jelentős információ-technológiai fejlesztésekkel a rendszerben létező összes információt egyetlen adatbankból minden résztvevő számára rendelkezésre bocsátották. A reform egyik fontos újítása a fogyasztók és szervezeteik közvetlen bekapcsolásával valósult meg. Az élelmiszeráruházak és raktárak működtetése és az árbevétel termelők számláira való jóváírásának bonyolítása a fogyasztói szervezetek feladata lett. Ebben nem támadt vita, mert a termelők már a régi rendszerben is elzárkóztak attól, hogy az élelmiszerek előállításán túl bármi egyébbel is foglalkozzanak.
A rendszer lebilincselően egyszerű volt. A termelők folyamatosan szállították termékeiket az élelmiszeráruházak hatalmas raktáraiba. A létező áruházakon némi átalakítást kellett végezni azért, hogy az előtér mintateremül szolgálhasson, ahol a raktárban szereplő valamennyi termék egy példányát bemutatták a termelő, az ár és annak feltüntetésével, hogy pontosan hol található az épület nagyobb részét kitevő raktárlabirintusban. Ez az információ a fogyasztók számára természetesen az interneten is rendelkezésre állt. A vásárlók keresztülsétáltak a raktáron, és összegyűjtötték a számukra kívánatos árucikkeket. A kijáratnál felállított kasszák nemcsak a vásárló által fizetendő értéket összegezték, hanem a bevétel megfelelő részét automatikusan utalták a termelő számlájára.
A régi rendszer igazságtalanságával szemben a termékek árait a termelők határozták meg, költségeik és méltányosnak tekintett jövedelemelvárásuk alapján. Az így meghatározott árra szigorúan egységesen számított árrés került, s ebből fedezték a hálózat fenntartásának és működtetésének költségeit. Profitot, jövedelmet nem kalkuláltak, hiszen a működtetők a fogyasztók érdekében jártak el, miért is szedtek volna az ő rovásukra sápot.
Miközben a nagy műgonddal kialakított rendszer minden korábbival szembeni igazságosságához kétség sem férhetett, hamar jelentkeztek olyan nehézségek, amiket egyre kevésbé lehetett az átállás döccenőire fogni. Az áruházak erősen ár- és némileg minőségérzékeny vásárlói határozottan válogattak a raktárakba hordott élelmiszerek között, egyesek gyorsabban, mások lassabban, némelyek egyáltalán nem fogytak. Erre számítottak ugyan, ám azt remélték, hogy ha a fogyási aránytalanságok nem a kereskedők korábbi manipulációit, hanem a fogyasztók vágyait tükrözik, akkor a termelők majd rugalmasan alkalmazkodnak. A kellően gyors igazodást azonban késleltette, hogy az érintett termelők kétségbe vonták, vajon az eredmények valóban a vásárlók tudatos választásának következményei-e. Sokan hivatkoztak arra, hogy az ő termékük túlságosan félreeső helyen van kiállítva, illetve a hasonló élelmiszerek között indokolatlanul hátul szerepel a katalógusban és hasonlók, amivel arra utaltak, hogy nem nekik, hanem az elosztó szervezetnek van tennivalója.
A népszerűségi különbségekben jelentkező aránytalanságok részben a méltányos termelői árazás gyakorlatából fakadtak, a termelők ugyanis közel azonos tulajdonságú termékekre is nagyon eltérő árakat adtak meg. Mindez elsősorban nem jövedelmi elvárásaik különbségéből származott (a termelők az egykori kereskedőkkel szemben sohasem voltak mohó profithajhászok), hanem abból, hogy a termelők költségei részben objektív adottságaik (méret, távolság, erőforrásaik minősége, szakértelmük és gyakorlottságuk) részben más körülményektől függően rendkívüli módon szóródtak. Noha a magasabb árú termékek a raktárakban rothadtak, a forgalmazó – a Minisztériummal egyetértésben – sokáig húzódozott attól, hogy saját, önkényes árszabással próbálja kiegyenlíteni a forgalmi különbségeket. Ezzel ugyanis – csakúgy, mint korábban a gonosz kereskedők – implicite felvállalta volna annak eldöntését, hogy ki élhet meg élelmiszertermelésből, és ki nem. Márpedig a Minisztérium egyik legfontosabb célja az egész új rendszerrel az volt, hogy az ágazatban mindenki megélhessen, aki ezt a tevékenységet választja hivatásául.
A költséghátránnyal küszködő termelők – tipikusan azok, akik csak kis volumenekben tudtak szállítani, ám létszámukat tekintve sokan voltak – szerették volna elérni, hogy a fogyasztók vállaljanak kötelezettséget arra, hogy minden termelőtől arányosan vásárolnak, mintegy ezzel is demonstrálva azt a gyakran hangoztatott jelszavukat, hogy az élelmezés számukra nemzeti és társadalmi, nem pedig gazdasági és hatékonysági kérdés. A fogyasztói szervezetek ugyan őszintén hittek a fenti jelszavakban, ám jól ismerték az általuk képviseltek árérzékenységét, és az élelmiszeráruházak működtetésében szerzett tapasztalataik alapján pontosan előre látták egy ilyen szabály betarthatatlanságát, különös tekintettel az „arányosan” szó pontos értelmezésének nehézségeire.
A Minisztérium azzal a javaslattal próbálta a kompromisszum irányába terelni az érintetteket, hogy „lokalizálják” az ágazatot. Ez azt jelentette, hogy az országot egy-egy nagy élelmiszeráruház körül adott távolságra fekvő körzetekre osztják. Minden áruházba csak a körzeten belül telephellyel rendelkező termelő szállíthatna. Ez a megoldás – amelyet a Minisztérium a helyben termelt élelmiszerek vásárlásának környezetkímélő hatását propagáló zöldmozgalmak ötletéből fejlesztett tovább – szerintük ellensúlyozza a nagyobb költséggel termelő, de helyben települt kistermelők nehézségeit. Ez a javaslat súlyosan megosztotta a termelőket, mi több nemcsak a szokásos, a termelési kapacitás mérete szerint alakultak ki a frontok, hanem a kicsik is nagyon eltérően vélekedtek a javaslatról aszerint, hogy volt-e a közelükben élelmiszeráruház, vagy sem.
A nagyobb, tőkeerősebb és modernebb termelő és feldolgozó cégek számára a lokalizációs ötlet katasztrófa lett volna, hiszen költségelőnyüket pontosan nagyobb kibocsátási volumenüknek köszönhették, ennek megtartásához pedig még az egész ország piaca is kicsi volt, nemhogy egy kisebb körzet, közülük kerültek ki a jelentősebb exportőrök is. Az ország modernizált agrárszektorát ráadásul egy ideig létében fenyegette az exportpiacok teljes bedugulásával járó nemzetközi konfliktus, ami végül a Minisztérium illetékeseivel is megértette, hogy bármilyen hasznos is lehet elvben a saját piacok helyi, illetve nemzeti termelőknek való megőrzése, ha mások ugyanígy járnak el Agráriával szemben, akkor a veszteség nagyobb lesz a réven, mint a nyereség a vámon.
A kereskedők megszüntetésével automatikusan leállt a külföldről Agráriába irányuló élelmiszerek behozatala, hiszen nem volt, aki importáljon. A termelők azonban csak rövid ideig élvezhették régi vágyuk teljesülését. A nemzetközi közösségi piaci rendtartást ugyan annyira meglepte az agráriai reform újszerűsége, hogy egy ideig nem tudta eldönteni, milyen jogi lépéseket tegyen, a nemzeti kormányok azonban – a viszonosságra, mint a közösség másik fontos alapelvére hivatkozva – azonnali hatállyal megtiltották az agráriai termékek importját.
Az exportpiacok bedugulása miatt az országban rekedt áru az elosztó hálózatba ömlött, ám ez már csak az utolsó csepp volt a pohárban, az élelmiszeráruházak rendszerében már a korábbi anomáliák miatt is a káosz jelei mutatkoztak. Azt kell mondjuk, hogy mindenki elégedetlen volt, leginkább a legnagyobb létszámú társadalmi réteg: a fogyasztóké.
Ők már a reform első heteiben súlyosan nehezményezték a mérsékelt árú termékek eltűnését, amelyeket anyagi lehetőségeikhez illeszkedőnek éreztek. Az elosztó érveire, miszerint azok jórészt importból származtak, s a fogyasztók most ültethetik át a gyakorlatba a hazai termelők iránti szolidaritásukat, a fogyasztók röviden azt válaszolták, hogy az elosztó leginkább rájuk bízhatná, hogy mikor és milyen formákban óhajtják hazafiságukat gyakorolni. Felpanaszolták azt is, hogy a raktárakban aránytalanul sok és egyre több a senki által megvásárolni nem kívánt cikk, s a vásárlóknak órákig kell bolyonganiuk, amíg megfelelő, s főleg megfizethető árukra bukkannak. Azt az elosztónak magának is el kellett ismernie, hogy az élelmiszerek átlagára a reform bevezetése óta jelentősen nőtt Agráriában. Az import és a termelők versenyének felszámolása eltüntette a beszállítói árakra nehezedő nyomást. A nem vagy lassan fogyó áruk növekvő aránya és ezek készletezési költségei, újabb raktárak építésének ráfordításai, valamint a megromlott készletekkel kapcsolatos elszámolási viták csillagászati magasságokba emelték az elosztás költségeit, amelyeket az árrésben kellett érvényesíteni. Az árrés ezért rohamosan emelkedett annak ellenére, hogy profitot egy fillérnyit sem tartalmazott.
Az elosztó szervezet a negatív tapasztalatok alapján a reform érdemi korrekciójára szánta el magát. A Minisztérium ugyan nem értett egyet a módosítások többségével, ám – s a reformok reformja szempontjából szerencsés módon – az új javaslatok nyilvánosságra kerülése egybeesett az exportpiaci mizéria kitörésével. Az pedig egyértelmű volt, hogy érdemi változások nélkül az akut túltermelési válságot nem lehet kezelni. A módosítások számos részproblémát is érintettek, de itt csak a legfontosabb alapelveket ismertetjük.
Az elosztó szervezet belátta, hogy a termelők és fogyasztók sokrétű érdekeinek ütköztetését egyetlen országos szervezetként – a fejlett informatika dacára – nem képes ellátni. Ezért saját maga helyett több, önállóan működő elosztási szervezet – az optimális szám harminc lehet – felállítását kezdeményezte. Javasolta, hogy a létrejövő intézmények tevékenységi körét sem területileg, sem a forgalmazott termékek, sem a beszerzési csatornák vonatkozásában (beleértve az import lehetőségét is) jogilag ne korlátozzák. Ebbéli álláspontját a lokalizációs vita érdemben formálta. Sőt, azt is javasolta, hogy ezentúl bárki, aki bizonyos infrastrukturális és egészségügyi feltételeknek eleget tesz, szabadon alapíthasson élelmiszerek forgalmazásával foglalkozó szervezetet.
Az eladhatatlan termékek és a forgalmazás anomáliáinak betudható magas árak tapasztalataiból az is világossá vált, hogy a forgalmazó szervezetek csak akkor képesek a fogyasztói igényeket a termelők felé közvetíteni, ha beszerzési áraikat a termelőkkel folytatott szabad alkuban állapíthatják meg, illetve a beszállítókkal az áruszállítás minden kondícióját illetően polgári jogi szerződésekben állapodnak meg. A terítési és forgalmazási költségek minimumra szorítása pedig elképzelhetetlen anélkül, hogy az árréseiket is utólag ellenőrizhető módon, de teljesen szabadon kalkulálják.
A gazdaság más területeiről származó tapasztalatokat összegzi a javaslatnak az a része, amely rámutat: ahhoz, hogy a forgalmazást ellátó intézmények betöltsék a fogyasztói igények kiszolgálásával kapcsolatos szerepüket, az kell, hogy tevékenységük sikerében anyagilag érdekeltek legyenek. Az elosztó szervezeteket tehát vállalkozások formájában kell működtetni, amelyek tulajdonlási rendszere egyértelmű. A szektorban működő vállalkozások jövedelme az általános szabályok szerint adózik, ám ezen túlmenően – sem hatóság, sem szociális intézmény nem lévén – nincs közvetlen szerepük a termékpálya bármilyen más szereplőjének jövedelemhez juttatásában. A fogyasztók által nem kívánt, eladhatatlan termékekből amúgy sem keletkezik semmilyen jövedelem. Annak meggátlása pedig, hogy a ténylegesen keletkező jövedelmekből aránytalan részt hasítsanak ki, csakis azáltal lehetséges, ha egymással folytatott versenyük miatt minden eszközt – így a termelők és saját hatékonyságuk növekedéséből származó többlet-forrásaikat is – a választási lehetőséggel bíró fogyasztók magukhoz kötésére kell fordítaniuk. Agráriában ezt a választási lehetőséget tekintik versenynek, s ennek biztosítása és ellenőrzése a helyi Versenyhivatal feladata.
Agrária élelmiszer áruházaiban ma minden kapható, amit szem s száj csak megkívánhat. A polcokon a vevők igényeit tükröző arányban sorakoznak a külföldi és hazai élelmiszerek. A termékpálya hazai termelők és fogyasztók közti szegmensét egyre gyakrabban hívják kereskedelemnek, a közvetítő, elosztó hálózat szervezeteit kereskedőknek. Túlzás volna azt állítani, hogy mindenki elégedett velük, különösen a termelők széles csoportjai panaszkodnak arra, hogy a nagy kereskedők teljesíthetetlen feltételeket diktálnak, s a kiszolgáltatott termelők mindig engedni kénytelenek. Ezeket a panaszokat visszhangozza a helyi média, s a lakosság széles rétegeinek szimpátiája is a termelők oldalán áll. A kereskedők megrendszabályozását mégsem támogatja senki. S ez addig biztosan így is marad, amíg a legutóbbi reform-rémálom emléke el nem halványul Agráriában.
(Ez az írás megjelent a Magyar Narancs 2009/29. számában)
