Jelképes az idei Nobel-díj, nem is lehetne másmilyen. A pénzügyi válságban a közutálat első számú céltáblájává vált szakma választott: bölcsen, konfliktuskerülően és többszörösen is szuperpíszín. Legalábbis ezt olvastuk ki az értékelésekből. (Különösen sok hasznos link indul innen, köszönjük.)
A döntés bölcs. Azt üzeni, ami mára a növekedéselmélettől a fejlődésgazdaságtanig minden szaktárgy kedvenc tétele lett: az intézmények fontosak. (Jegyezzük meg, néhány évtizedig pihent, illetve a közgazdaságtudomány peremvidékére száműzetett ez a bölcsesség, újbóli tündöklését az ún. új intézményi közgazdaságtannak köszönhetjük. A diszciplína elnevezését pedig a most díjazott Williamsonnak.) Azt, hogy a közgazdaságtan tovább lát a piacnál, az erőforrások elosztását és felhasználását nem csak piaci mechanizmusok alakíthatják, keletkezhetnek olyan kreatív intézményi megoldások, amelyek akkor is működnek, ha a piac csődöt mond. A 2001-es díjazott Michael Spence nagyvonalú elemzése szerint Akerlofnak Nobel járt azért, mert belátta, nem működik a piac, ha a felek nem egyformán tájékozottak, az ideieknek pedig azért, mert megmutatták, ha a piac nem is, sokféle önkéntes társulás, laza vagy kötött szervezeti forma viszont éppenséggel tökéletesen megoldhatja a hiányos tudás vagy a rossz ösztözők problémáját. Az együttműködésnek bizony sokféle formája lehet, és vannak köztük olyanok is, amelyek remekül megszervezik azt, amit piaci alapon nehéz volna.
A döntés azért is bölcs, mert a felvetett kérdések fontosak. A kevésbé ismert (és valóban nem közgazdász végzettségű) Elinor Ostrom olyan kérdéseket vizsgált, hogy hogyan segítsünk a legszegényebbeken: államosítsuk vagy privatizáljuk-e az öntözőrendszert vagy a közlegelőt. És tette mindezt a terepen végzett kísérleti módszerekkel, éppúgy, mint a fejlődésgazdaságtan mai, legmodernebb művelői. Oliver Williamsont is nehéz volna azzal vádolni, hogy öncélú matematizálásban éli ki magát, és hogy a mostanában sokszor fejünkre szakadó vádaknak megfelelően a szellem balga fényűzését választotta volna a valóság megismerése helyett. Ronald Coase óta tudjuk, hogy a gazdasági tevékenységek megszervezésének módja a tranzakciós költségeken múlik: ha alacsonyabb költséggel jár a szervezeten belül megoldani az együttműködést, hát legyen a forma a vállalat, ha nem, legyen a piac. Ám hogy pontosan mi számít tranzakciós költségnek, miért van egyáltalán olyan, és mitől függ, hogy mekkorára nőnek az egyes szektorokban (a standard közgazdasági elmélet által egyébként egyfomán pontszerűnek tekintett) vállalatok, nos, ezekre a kérdésekre nagyrészt Williamson óta tudunk válaszolni. Ha Ostrom a kísérleti fejlődésgazdaságtan anyja, Williamson minden bizonnyal a modern szervezetelmélet (iparági szervezetek) egyik atyja. Megtermékenyítőek, relevánsak, életszerűek.
A döntés konfliktuskerülő. Fontos iskolát ismer el, Krugman értelmezésében az egész új intézményi közgazdaságtant (kitérő: igen, tavalyi nyertesünknek most is sikerült belekevernie Keynest), és kibújik az idézettségi mutatók fenyegető nyomása alól, nem ad lovat a szakma legvérmesebb bírálói alá, mindenféle fogadórodai és bennfentes tétek ellenére idén nem a hatékony piacoké és a ricardói ekvivalenciáé a szakma legnagyobb elismerése. Sőt, talán némi szerénység is felfedezhető a díjban, a politológus végzettségű Ostrom kitüntetésével mintha tényleg azt üzennénk, hogy szeretjük ugyan leigázni a határterületeket, de próbálunk nyitottak lenni a nagy, egységes társadalomtudományra.
A döntés végül politikailag is ultrakorrekt, ebben speciel jól illeszkedik az idei év többi díjához. Most először nyert nő, aki kicsit kívülálló, és aki a szociálisan érzékeny szegénységkutatókat vagy a felelős zöldeket is lekenyerezi.
Mi örülünk, szinte mindenki jól járt. Talán csak Oliver Hart helyében nem lennénk most annyira szívesen.