A költségvetési politikában két nagy kérdés van: hogyan kell nagyot élénkíteni vele, és hogyan kell markánsan visszafordítani a túlköltekezést. A pénzügyminiszterek bármit megtesznek azért, hogy ne hiába kelljen gyártaniuk a hiányt, azaz nőjön a gazdaság is a deficittel. Aztán van még egy másik is, amiért szinte ölni tudnának: hogy ne essen vissza a gazdaság, amikor éppen hiányt csökkentenek.

Hogy ezt hogyan kell csinálni, az persze nem könnyű. Részben azért nem könnyű, mert mély ideológiai elfogódottságok munkálnak a háttérben: a jobboldalon az adócsökkentést szokták javasolni, ha fellendülni vágyunk, a baloldalon meg éppenséggel a kiadások emelését. Fordítva meg fordítva: a konszolidációról a jobboldalon az állami kiadások visszafogása ugrik be, a baloldalon az adóemelés. Az pedig, hogy a kiadási és adómultiplikátorok mértékéről távolról sincs egyetértés, csak tartósítja a zavaros elmellébeszélést, de legalább lehet vég nélkül vitatkozni róluk.

Ilyenkor segíthet az empíria, már ha hajlandóak vagyunk tanulni más országok tapasztalataiból. Nincs annyira nehéz dolgunk, nem kell feltúrnunk az évkönyveket, nem kell begyűjtenünk az adatokat, nem kell feltárcsáznunk a dán pénzügyminisztériumot, csak olvassuk el Alberto Alesina és Silvia Ardegna legújabb tanulmányát a nagy fiskális irányváltásokról. 

A tanulmány szerzői szerintünk jobboldaliakszerint élénkítéshez az adócsökkentés, a költségvetési konszolidációhoz a kiadások visszafogása a sikeresebb stratégia. A jó hír az, hogy lassan a világ többi része is azon fog gondolkozni, mint mi. Vagyis hogy a nagy deficitet visszacsinálni, azt hogyan kell.