Az elmúlt év gazdasági szempontból különösen rossz volt. Olyannyira, hogy azt a máskor is gyakran hallható búsmagyarkodást – miszerint mindig mi szívjuk a legnagyobbat – ezúttal mintha az objektív statisztikai adatok is megerősítenék. Bolond az, aki magában keresi a hibát, kudarc idején máris felelősért kiáltunk. Felelős persze a világválság maga, de annak forrása messze van, legalább legyen helyi bűnbak, aki rosszul kezelte, és így súlyosbította szenvedéseinket. A választási kampány különösen kedvező időszak az ilyen vádak megfogalmazására, bűnbakok iránt a szokásosnál is nagyobb a kereslet.
Az egyik legújabb jelölt a Magyar Nemzeti Bank, amely már csak azért is kiváló alany napilapok vasárnapi mellékletében félig vagy egészen politikai felhanggal lefolytatott bűnbakkeresések céltáblájául, mert 100 potenciálisan szavazó magyar állampolgárból 98 igazából nem tudja, hogy konkrétan mit is csinál, milyen eszközei vannak, és hogyan kell használni őket válságban vagy azon kívül. Így aztán, ha egy korábbi jegybankelnök – Surányi György – egy ilyen, a monetáris politika csínját-bínját tekintve mérsékelt szakmai színvonalat képviselő orgánumban hosszú dörgedelmet ereszt meg arról, hogy az MNB milyen inkompetens módon használta eszközeit és technikáit, akkor bűnbakra vágyó olvasója nyilván csak a minősítő jelzőket fogja megjegyezni. Mondjuk azt, hogy félrediagnosztizálta, ideológiai elfogultságában a súlyosat még súlyosabbá tette, akkor szigorított, amikor enyhíteni kellett volna, valamint megfordítva, nem képzett elegendő tartalékot, és mindezek miatt elsőként kellett szégyenszemre az utálatos IMF-hez folyamodnunk segítségért. Kevés olvasó van abban a helyzetben, hogy tételesen ellenőrizze: lehetett volna-e egyáltalán mindent fordítva csinálni, és akkor tényleg annyival jobb volna-e nekünk.
Az érvelés fő iránya ugyanakkor a technikai részletek iránt nem érdeklődők számára is világos. Surányi kritikája egy olyan elvárást fogalmaz meg, hogy az ország monetáris főhatósága reálgazdasági célokat kövessen, exportorientált tartós gazdasági növekedést támasszon alá. Ehhez pedig változatos, és főleg szelektív, a gazdaság különböző szereplőit és szektorait eltérően érintő politikát folytasson. Ösztönözze az exportot és a beruházásokat, de fékezze a fogyasztási kiadások növekedését, segítse elő a lakossági megtakarítások növekedését, biztosítsa az államháztartás finanszírozását stb. Ezzel szemben a hazai jegybank – szerinte ideológiai elfogultságból, de mindenképpen az IMF által képviselt elveket szolgaian követve – egysíkú gazdaságpolitikát folytatott, monomán módon az inflációt tartotta szem előtt. Hitelt pedig az adhat szavainak, hogy Surányi egyszer már tényleg kezelt válságot: Bokros oldalán 1995-ben. Maga is gyakran felemlegeti, hogy bezzeg az a válságkezelés mennyivel szakszerűbb és ezért sikeresebb volt, mint ez a mostani.
A probléma az, hogy a reformszocialista időket idéző szelektív pénzügypolitikai aktivizmus a nemzetközi pénzügyi piacokba teljesen beintegrálódott piacgazdaságok körülményei között akkor is megvalósíthatatlan volna, ha egyébként valaki vágyna rá. Vágyni pedig azért vágynak rá kevesen, mert az elmúlt évtizedek gyakorlati tapasztalatain túl a közgazdaságtudomány konszenzusos álláspontjának, úgynevezett főáramának is ellentmond. A fenti kritika (legalábbis az egysíkúság feltétlenül) a piacgazdaságokban működő jegybankok mindegyikére elmondható volna. Ha pedig – a nemzetközi tőkemozgásokat adminisztratív eszközökkel korlátozó fejlődő országok kísérletezgetőit leszámítva – minden jegybank az IMF által szimbolizált alapelveket követi, akkor miért is akarnánk mi a saját kárunkon megtanulva újra felfedezni a spanyolviaszkot? A jegybank ebben az értelemben pont annyit (de legalábbis pont abban) hibázott, mint a Bank of England vagy a svéd Riksbank. Lehetett volna persze kevesebbet is.
Utólag mindig könnyű okosnak lenni, hogy talán jobb lett volna erre is, vagy arra is inkább figyelni. Némi önkritikát gyakorolva az IMF maga is éppen ezt teszi manapság. A válság hatására felülvizsgált alapelvek azonban inkább csak a hangsúlyokban – leginkább az inflációs cél szintjében és a pénzügyi szervezetek szabályozásának módszereiben – térnek el a korábbiaktól, a Surányi által szorgalmazott differenciált aktivizmusról szó sincs.
Hogy ez másként volt 95-ben? Hogy akkor és ott a helyi kreativitás diadalmaskodott, nem a félrevezető tankönyvízű főáram? Abban tényleg más volt a helyzet, hogy az akkori Magyarország a szocializmusból éppen csak kijőve, alig létező pénzügyi piacokkal egészen más helyzetben volt. Ám a Bokros –Surányi stabilizáció legalább annyira – vagy talán még inkább – szinte szó szerint az IMF forgatókönyvét követte. Azt, amit a magas infláció sújtotta instabil fejlődő (leginkább dél-amerikai) országok tapasztalatai alapján állítottak össze.
Volt viszont a magyar gazdaságpolitikának egy olyan markáns eleme, amelyik kifejezetten szembement a nemzetközi szervezetek által is szorgalmazott főárammal. Amiben nem követtük őket „szolgaian”, az a fiskális politika volt, amely pont akkor csinált szokatlan méretű államadósságot, amikor a világgazdasági fellendülés nemhogy fiskális expanziót nem tett volna szükségessé, de a tankönyvízű receptek szerint éppen hogy a tartalékképzés ideje lehetett volna a bizonytalan, de mégis időnként előforduló rossz időkre. Ez viszont nem az MNB sara, mi több, a fiskális hiányok ostorozása a jegybank örökös vesszőparipája volt. A kényszerű költségvetési spórolás, amely az exportpiacok világválságnak betudható visszaeséséhez hozzáadódva súlyosbította a GDP zuhanását, ennek az eladósodottságnak volt a következménye. Monetáris politikával ezen bizony nem lehetett volna segíteni.
Ha valaki mégis kételkedik abban, hogy a fiskális lazaság önmagában is képes egy ország makrogazdasági helyzetét megrendíteni, az tanulmányozza a napi sajtóban is bőségesen taglalt Görögország példáját. Valahogy nem szeretnénk most a bőrükben lenni, pedig ők csak a fiskális politikát tudják elszúrni. A monetáris politikáért náluk az Európai Központi Bank a felelős.
(Ez az írás a Magyar Narancs 2010/7. számában jelent meg)
