Az emlékezet rövid. Térben és időben is az, hajlamosak vagyunk úgy megélni a körülöttünk zajló eseményeket, mintha azok máshol, máskor, mással még sosem fordultak volna elő.

Az egész világot sújtó nagy pénzügyi válság múltával ki-ki ismeretei, képzettsége, elvárásai és világnézete szerint vonja le a neki tetsző tanulságokat az összeomlás okairól és a követendő utakról. A piacgazdasággal mint olyannal ideologikusan szembenállók kezdettől a túlérett finánckapitalizmus végromlásának jelét látták benne, amit csak az egész rendszer felszámolásával lehet orvosolni. Mások a pénzügyi piacok szabályozását kívánják igazítani ahhoz a technikai fejlődéshez, ami az információk kezelése terén végbenent, s ami éppen ezért az alapvetően az információk kereskedelmével foglalkozó pénzügyi piacokon externáliákhoz, monopóliumokhoz, erkölcsi kockázatokhoz és más piaci kudarcokhoz vezetett.

A válság egész időszaka alatt a múltról, korábbi hasonló krízisekről leginkább csak az 1929-33-as Nagy Válság kapcsán esett szó, arról is főleg azért, mert méreteit és reálgazdasági következményeit tekintve ez látszott elég nagynak ahhoz, hogy összehasonlítási alapul szolgálhasson. Pedig a pénzügyi krízisek, bankválságok és (szuverén) adósságválságok egyáltalán nem számítanak ritka jelenségnek. Mi több, ha valaki elmélyed az elmúlt évszázadok hasonló, olykor helyi, olykor több kontinensre is átterjedő kataklizmáinak tanulmányozásában, arra a kövekeztetésre fog jutni, hogy az ilyen pénzügyi válságok mind a hozzájuk vezető út, mind a lezajlás, mind a következmények tekintetében megdöbbentő lényegi hasonlóságokat mutatnak egymással, mi több, ez az univerzális jelleg koroktól, földrajzi területektől, kultúráktól és még politikai rendszerektől is függetlenül érvényesül.

Ma már  ismerjük annak a folyamatnak a részleteit, ahogy a jelen válságot megelőzően a legtöbb országban egy gyorsuló ütemű hitelállomány-felfutás (credit surge) eredményeként a bankok hitelportfóliója nemcsak óriásivá duzzadt, de nagyon kockázatossá is vált. Sokat tudunk azokról a kormányzati politikai lépésekről is, amelyek ezt a folyamatot a nagy piacgazdaságokban is bátorították. És látjuk azt a szerepet is, amit a hosszabb távú eszközöket finanszírozó források folyamatos rövidülése a kockázatok kezelhetetlenné növekedésében betöltött. Most kezdünk komolyan aggódni azon - iskolapélda Görögország esete, de lesz még ilyen -, mi lesz a következménye annak, hogy a kormányzatok válságot enyhíteni kívánó akciói hogyan konvertálják a felhalmozódott magánadósság jelentős részét államadóssággá (akár korábban nyújtott implicit garanciákon, akár csak a belföldi adósoknak nyújtott mentőöveken keresztül), s ezért a korábbi bankválság hogyan készíti elő a szuverén államok esetleges fizetésképtelenségét.

S miközben ötletek egész garmadával állunk elő a rendkívüli helyzetek újszerűbbnél újszerűbb megoldására, keveset gondolunk arra, hogy az elmúlt évszázadok többszáz esetet számláló pénzügyi válsága lényegileg ugyanígy zajlott le. Semmi inherensen új nincs abban, ami az elmúlt három évben a világgazdaságban történt, minden eleme előfordult már valahol, valamikor, és nem egyszer, hanem sokszor.

Nehézséget okoz persze, hogy fentiek igazolása, de akár csak illusztrálása sem végezhető el pusztán anekdotákra és esetleírásokra támaszkodva, hanem részletes és szisztematikus adattömeget és információt igényel a korábbi válságokról, és ezek begyűjtése a régebbi időszakokra nem könnyű feladat. Carmen Reinhart és Kenneth Rogoff legújabb tanulmányukban most pótolják ezt a hiányosságot. Újonnan összeállított és szokatlanul hosszú, több mint két évszázadot átfogó adatsorokat használva elemzik az adósság- és bankválságok, inflációs periódusok és valutaválságok tulajdonságait. A vizsgálat 70 fejlett és fejlődő ország adatait használja, amelyek az érintett két évszázad alatt összesen 290 bankválságot és 209 szuverén adósságkrízist produkáltak. Mind az aggregált adatelemzés, mind az országok közti összehasonlítás, mind az egyes országok időbeli története azt mutatja, hogy a hitelállományok ingadozásával jellemezhető ciklus igen szoros kapcsolatban van a gazdasági krízisekkel, s hogy ezek a fentiekben részletezett módon igen erős hasonlóságokat mutatnak.

A szerzők bank- és adósságválságok közös jellemzőit illető főbb megállapításai a következők:

1. A belföldi bankválságokat visszatérő módon a hitelállományok felfutása, az eladósodás felgyorsulása - mind a belföldi bankrendszerrel, mind külföldi hitelezőkkel szemben - előzi meg. A hitelállomány felgyorsulása kifejezetten jó előrejelzője a bankválságnak. Ebben a fázisban a kormányzatok gyakran kifejezetten hozzájárulnak a hitelboom kialakulásához.

2. A bankválságok gyakran közvetlenül megelőznek kormányzati csődöket, vagy együtt zajlanak le szuvetén adósságválságokkal.

3. Az állami kölcsönkérés jelentősen és szisztematikusan felgyorsul az adósságválságot megelőzően. A kormányzatoknak igen gyakran vannak olyan "rejtett adósságaik" is, amelyek mértéke sokkal nagyobb lehet, mint a jobban dokumentált külső adósságállomány.

4. A magán és kormányzati hitelfelvételi őrület végső szakaszában a hitellejáratok drámaian rövidülnek.

Miközben a fenti jellemzők meglehetősen kézenfekvőek, az azért mégis figyelemre méltó, hogy minden egyes hitelválságban ez történik. Ám, ha a válság bekövetkeztének ilyen erős és jól megfigyelhető előrejelzői vannak, akkor mi magyarázza, hogy a szereplők mindaddig ignorálni látszanak a baljós jeleket, amíg a baj be nem következik? Mind a magánszektor szereplői, mind a kormányzat látja a jeleket, s ha időben korrigálna, ha elkerülni nem is, de jelentősen csökkenthetné az eljövendő krízis méretét. Miért esnek mégis az "ez a helyzet most más, mint korábban.." csapdájába?

Reinhart és Rogoff erre is kínál némi - bár szerintük sem teljesen kielégítő - magyarázatot. Ám erről már csak az tud meg részleteket, aki elolvassa a tanulmányt. Amit őszintén ajánlunk.