A rezidens orvosok vitában állnak az Egészségügyi Minisztériummal. A tárca olyan szabályozást vezetne be, ami a frissen szakvizsgát tett orvosok szabad munkahelyválasztását korlátozná, mindenekelőtt évekre megvonná tőlük azt a lehetőséget, hogy külföldre menjenek dolgozni. Pontosabban menni mehetnek, de akkor vissza kell fizetniük képzésük költségeit, vélhetően több millió forintot.
A hallgatók tiltakoznak, érdekképviselőjük, a Rezidens Szövetség röghöz kötésről beszél. A miniszter viszont azokat a súlyos adóforintokat emlegeti, amelyekkel a társadalom a leendő orvosok taníttatásához hozzájárul, s amiért cserébe elvárható, hogy legalább néhány évig biztosan a hazai betegeket gyógyítsák, és ne külföldön kamatoztassák a megtanultakat.
A részleteket nyilván csak az érintettek ismerik, de témánk szempontjából nem is fontosak, hiszen hasonló megfontolások más szakmák diplomásaival kapcsolatban is felvethetők. A konkrét vitában a diszkriminációra való hivatkozás – miért csak ők? – a rezidenseknek jó érv lehet ugyan a hátrányos szabályozás kivédésére, de csak ideig-óráig tartja szőnyeg alatt az általános problémát. Az idő múlásával számíthatunk ugyanis arra, hogy a külföldi, mindenekelőtt az unión belüli munkavállalás a diplomások tömege számára reális választási lehetőséggé válik. Az egészségügy általános finanszírozási helyzete, a kórházi orvosok közalkalmazotti státusa és nem utolsósorban az orvosi diploma megszerzésének különösen nagy idő- és költségigénye inkább csak arra magyarázat, hogy miért a leendő szakorvosok esetében merült fel először a dolog.
Alig két évvel ezelőtt a magyar választópolgárok – a kórházi napidíj, vizitdíj és más díjak mellett – népszavazáson utasították el azt, hogy az egyetemeken és főiskolákon a hallgatóktól tandíjat szedjenek, pedig az akkor fejlesztési részhozzájárulásnak elnevezett befizetési kötelezettség igencsak távol volt a hallgatók képzésének teljes költségétől.
A népszavazást megelőző tandíjvitában sok minden elhangzott, egyebek között azt az előre látható problémát is bőségesen taglalták, ami a szakorvosok képzésénél már most bekövetkezett, a többi diplomás esetében pedig rövidesen bekövetkezik. A népszavazás eredménye azt mutatja, hogy az érvek nem hatottak, most kezdhetjük enni azt, amit két évvel ezelőtt kifőztünk.
A diploma nem olcsó mulatság, szakmától függően egy hallgató közvetlen képzési költségei sokszázezertől sokmillió forintig terjedhetnek. Ez a ráfordítás beruházás, amelynek hozama van, a kiképzett szakemberek sokkal több értéket képesek létrehozni, mint azok, akik ilyen tudással nem rendelkeznek. A diploma ugyanakkor speciális jószág. A tudás hozamát mindenekelőtt az élvezi, akinek a fejében van. A rendszerváltás óta eltelt két évtized munkapiaci fejleményeinek egyik legjellemzőbb vonása éppen az, hogy a diplomával rendelkezők mind elhelyezkedési lehetőségeiket, mind jövedelmüket tekintve sokkal kedvezőbb helyzetben vannak a többi munkavállalóhoz képest. A képzettek tudásának ugyanakkor jelentős, a társadalom többi tagjára nézve is pozitív túlcsorduló, úgynevezett externális hatása van, ezért a jól képzett diplomások léte nemcsak nekik maguknak fontos, hanem a többiek, a társadalom érdeke is. Ez indokolja a képzési költségek megosztását az adófizető és a képzésben résztvevő között.
Azon jól el lehet vitatkozni, hogy a diploma megszerzésének költségeit hogyan kell megosztani a leendő szakember és a társadalom, az adófizető között. Mi több, e kérdés eldöntésében a hatékonysági megfontolások mellett teljesen indokoltan vethetők fel méltányossági szempontok. Biztosan mindenki emlékszik még arra, hogy a tandíjvitában az ellenzők leghathatósabb érvei kifejezetten méltányossági megfontolásokat hangoztattak. Leginkább azt, hogy a tandíj szociálisan igazságtalan, hiszen – szerintük – a megfizetésére képtelen szegényebb rétegek gyermekeit megfosztaná az egyetemi tanulmányok és így a felemelkedés útjának lehetőségétől.
Vegyük azonban észre, hogy a munkavállalók országok közti – és várhatóan tömegessé váló – mozgása a képzési költségek megosztásáról hozott döntést nagyon befolyásolja. A külföldön munkát vállaló diplomás továbbra is produkál társadalmi szinten jelentkező hasznokat, de nem annak a közösségnek, amely képzéséhez adójával hozzájárult, hanem annak, amelyikben munkát vállal. Az már csak hab a tortán, hogy – tipikusan és érthetően – a szakemberek áramlását elsősorban a magasabb jövedelem motiválja, vagyis a gazdagabb országok felé irányul. Miért is kellene nekünk, közepes jövedelmű országnak a képzési költségek formájában segélyeznünk a nálunk jóval gazdagabbakat?
A munkaerő áramlásának korlátozása nyilvánvalóan rossz megoldás, ahogy a képzési költségek utólagos megtéríttetése is az. Ennél hatékonyabb is, méltányosabb is az, ha a szakmát választó már tanulmányainak megkezdése előtt egyértelműen számolhat a diploma megszerzésének költségével. Azt is tudjuk, hogy a tandíj megfizetésére nem képes alacsony jövedelműek problémáját megfelelően kondicionált, akár államilag erősen támogatott hitel konstrukciókkal kiválóan lehet kezelni. Egyszóval: itt az ideje, hogy újragondoljuk ezt a tandíjkérdést.
(Ez az írás a Magyar Narancs 2010. évi 12. számában jelent meg.)
