Hazai hagyományaink szerint az egyetemek felső szintű adminisztratív vezetőit (mindenekelőtt a rektort, de gyakran annak helyetteseit is) a professzori kar legtekintélyesebb tagjai közül választják. A végső döntés bizonyára sok tényezőn múlik, de abba a körbe, ahonnan a rektorságra pályázhat, biztosan nem menedzseri erények alapján kerül az ember. Vagyis a rektor inkább tudós, mint gyárigazgató.
Szoktuk is ezt emlegetni olyankor, amikor a hazai állami egyetemek legendásan alacsony hatékonyságú erőforrás-gazdálkodására keresünk magyarázatot. Nemcsak a tudós vezetők üzemgazdasági ismereteinek és rutinjának szükségszerű hiányára gondolunk ilyenkor, hanem arra is, hogy a tudományos eredmények elérése iránt mélyen elkötelezett ember költségekre, költséghatékonyságra való érzékenysége szükségszerűen kisebb, mint egy menedzseré. S ha a téma szóbajön, soroljuk is külföldi, mindenekelőtt angolszász országokbéli tapasztalatainkat arról, hogy azon az egyetemen, ahol egy évig cserediákok vagy vendégprofesszorok voltunk, egy tudományosan noname, de igen határozott, s mindenekelőtt a kontrollingban járatos figura volt a prezident. Volt is ott rend, mind a bér, mind a vagyongazdálkodás rendben volt, s az adósságot is keretek között bírták tartani.
Nos, Amanda Goodall (University of Warwick) könyvében (Socrates in the Boardroom: Why Research Universities Should Be Led by Top Scholars — Amanda H. Goodall — Princeton, NJ: Princeton University Press, 2009; 208 pp.) amellett érvel, hogy - leglábbis a top kutatóegyetemek esetében - az adminisztratív vezetőknek igenis a legjobb tudósok közül kell kikerülniük.
További ismertetések és kritikák a könyvről itt és itt. A kutatóegyetemi címek és azzal járó státusok odaítélése éppen most van nálunk folyamatban, bár az persze valószínűtlen, hogy a Goodall által megfogalmazott szempontokat e döntés során figyelembe vennék.