A globalizált világgazdaság egyik legnagyobb rejtélye, hogy a szegény országok miért maradnak szegények, ha egyszer minden földi jó szabadon áramolhat beléjük. Meg hogy miért nem hatnak a segélyek, szóval mi is van, hogy lehet, hogy a gazdasági szerencse ennyire nem forgandó. Sokféle magyarázat van, legutóbb a szinte bármit magában foglaló, de legalábbis erősen gumikategória-szerű intézményeket szerettük emlegetni. Az ún. jó intézmények egyik ismérve a pénzügyi rendszer fejlettsége és zökkenőmentes működése, vagyis hogy azok, akiknek forrásra van szükségük, könnyen, gyorsan és egyszerűen hozzájussanak.

Yurij Gorodnichenko és Monika Schnitzer szerint a szegény országok arról (is) ismerkszenek meg, hogy az új és kisméretű vállalatok nemigen jutnak forráshoz, így egyszerűen nem indulnak be azok a folyamatok, amelyek elvezethetnének az áhított felzárkózáshoz. Különösen igaz ez a hazai tulajdonú és a szolgáltatószektorban működő vállalatokra, mivel kevésbé vannak fedezetül szolgáló tőkeeszközeik. Vigyázat: a szerzők határozottan nem azt állítják, hogy számolatlanul öntsünk pénzt a bankrendszer által nem hitelezett cégekbe, éppen ellenkezőleg, az állítás az, hogy legjobban akkor járunk, ha a bankrendszer megtanulja jobban felmérni, értékelni és menedzselni a kockázatokat, ekkor a probléma "önmagától" is megoldódhat. (Kitérő: az érdekes ellenpélda - hogy, hogy nem - mi magunk vagyunk, ahol a bankrendszer fejlettségéhez képest viszonylag nehéz külső forráshoz jutni. Csak nem az lehet, hogy nem annyira versenyző a bankrendszerünk?)

Mielőtt még megkapnánk a következő adag "de hát ezt már régóta tudjuk" típusú kommentet, csak egyetlen apró általános megjegyzés. A világ közhelyeinek a fele nem igaz. A másik felének empirikus igazolását pedig mindig szívesen közöljük.