Robert Hahn és Robert Stavins új tanulmánya (és annak a VoxEu.org-on megjelent összefoglalója) a károsanyag-kibocsátási kvóták létrehozásával és kereskedelmével (angolul frappánsabb: cap-and-trade) foglalkozik. Elvileg ez remek mechanizmusa a károsanyagok kibocsátása által okozott externáliák internalizálásának, többek közt azért, mert, az adók kivetésével ellentétben, a politikusok is szeretik. Miért? Mert induláskor kedvükre allokálhatják a kvótákat a kibocsátók között. Ráadásul elméletileg az, kinél hány engedély van kezdetben, nem hat arra, végül kialakul-e a társadalmilag optimális eloszlásuk: a lényeg, hogy világosan definiálva legyenek az új tulajdonjogok, a Coase-tételt követve az új piac mindent elrendez hatékonyan.
Persze, ez csak akkor igaz, ha egy sor feltétel (pl: versenypiac van, nincsenek információs problémák, akik adják-veszik a kvótákat, költséget minimalizálnak) teljesül.
A két Robert azt vizsgálja épp, hogy a különböző valós cap-and-trade rendszerekben mennyire forognak fenn ezek a feltételek. Úgy találják, szinte mindegyikben meglepően nagy mértékben teljesülnek. A nagy kivételt a Kyotói jegyzőkönyv által létrehozott országközi emissziós piacok jelentik: ezek ezer sebből véreznek.
A dolog minket is kell, hogy érdekeljen: Magyarországnak éppen a kyotói mechanizmus keretében van hetven millió tonnányi 2012-ig értékesíthető kyotói AAU-ja (assigned amount unit).
