Az emberek többsége biztosan nem tudná megjavítani a saját autóját, és legtöbbünknek - noha egész nap előtte ülünk és vele keressük a kenyerünket - fogalmunk sincs arról, hogyan működik a számítógépünk. Az ismeretek ilyen hiánya egészen biztosan sok rossz döntéshez vezet, és kiszolgáltat bennünket a szakértőknek, szerelőknek és bolti eladóknak. Ám az ebből fakadó veszteségek felvállalása még mindig sokkal kevesebbe kerül nekünk, mintha megpróbálnánk megszerezni mindazt a szakmai ismeretet, ami felvértezne bennünket a tudatlanságunkból fakadó veszteségekkel szemben.
Racionális tudatlanságnak nevezzük ezt az attitűdöt, amely elkerülhetetlen velejárója annak a specializáción alapuló gazdasági rendszernek, amely a megelőző évszázadokban élő elődeinknél összehasonlíthatatlanul gazdagabbá tett minket. Vajon mit tennénk, ha minden harmadik autó átlagosan háromévente felrobbanna, és minden második számítógép rendszeresen jól megrázna bennünket? Sokkal kevesebb autót vennénk általában, vagy nagyobb óvatosságot tanúsítanánk, jobban felkészülnénk a vásárlás előtt?
Fentiek a The New Yorker cikkének olvastán jutottak eszembe. A cikk ugyan egyáltalán nem robbanó autókról szól, hanem arról, hogy vajon milyen szerepet játszott az amerikai lakosság pénzügyi ismereteinek hiánya a válsághoz vezető eladósodásban, s hogy az oktatásnak és szabályozásnak milyen elegye volna alkalmas a helyzet javítására. Vajon van-e, s ha igen mekkora relevanciája van a fenti autós példázatnak a pénzügyi termékek vásárlásánál, hitelek felvételénél tanúsított magatartásra vonatkozóan? Nem lehet kétség afelől, hogy a rendszer összeomlását rossz pénzügyi döntések tömegeinek egymásra hatása okozta. Intézményeké és háztartásoké egyaránt. Utóbbiak közül sokan vettek fel lehetőségeiket meghaladó nagyságú hitelt, akárcsak ha robbanásra hajlamos autókat vásároltak volna, amelyek csúnya tömegkarambolokat okoztak a pénzügyi közvetítés autópályáján. Persze tudjuk, gátlástalan, profithajhász bankok csak mérsékelten igyekeztek felhívni a vevők figylemét a rájuk leselkedő veszedelmekre. Ám nincs az a nagyhatalmú bank, amelyik hitelfelvételre kényszeríthet bárkit, aki azt nem akarja felvenni. Nem tudhatjuk, hogy a kockázatok puszta hangoztatása ellensúlyozta volna-e a felkínált kedvező kondíciókat, ahogy nálunk is hatástalan volt az árfolyamkockázat emlegetése akkor is, amikor már tényleg emlegették.
Az idézett cikk csak egy a sorban, manapság a legfejlettebb országokban is divatos azon sápogni, hogy a lakosság jelentős részének pénzügyi ismeretei mennyira hiányosak. S ez valószínűleg igaz is, abszolút értelemben is, a pénzügyi innovációk által kimódolt bonyolult termékekhez képest meg különösen. Ám a válságot megelőző boom idején nemcsak a pénzügyi szakismeretek hiányoztak, példák tömegei szólnak arról, hogy a minimális óvatosság sem volt jelen. A dolgot még tovább bonyolítja, hogy a pénzügyi válságok egyáltalán nem ritkák. Ha akkorák, mint a legutóbbi nem is fordulnak elő minden évtizedben, hitelek időnként akár tömeges elbukása a legtöbb ember saját életében már előfordult valamely nem nagyon távoli helyen.
Megoldás? Annak sem értelme, sem esélye nincs, hogy a pénzügyi ismeretek oktatását mondjuk a deviza-swapok szintjéig kötelezővé tegyük. Az a szint, ahol ma a közlekedési rendszabályok ismerete áll, azért valószínűleg a pénzügyek terén is kitűzhető. A másik oldalon csökkentheti a rossz döntések kockázatát a szabályozás, egyfelől őrködve a rendszerszintű biztosnságon, másfelől fogyasztóvédőként, ellensúlyozandó a fogyasztó szükségszerűen meglévő ismerethiányát. Azt persze ne feledjük, hogy a nagyobb biztonságnak ára van. Minden, a kockázatosságot csökknető szabályozás automatikusan drágítja a rendszer működését, a pénzügyi rendszer esetében az áhított forrásokat.
Az autógyártót is tenger szabály kötelezi arra, hogy terméke megfeleljen bizonyos biztonsági előírásoknak. Ám az autónkkal szemben nem csak az az elvárásunk, hogy ne haljunk meg benne. Azt is akarjuk, hogy menjen.
