Miért kell csökkentenünk a költségvetési hiányt és az államadósságot? Vajon azért-e, mert az adósság jelenlegi magas szintje (a GDP több mint 80 százaléka) és más gazdasági problémáink miatt a nekünk hitelező befektetők már nagyon kockázatos adósnak tekintenek bennünket, s ezért csak nagyon drágán újítják meg a lejáró hiteleinket? Mi több, annak is reális kockázata van, hogy egy esetleges újabb hitelpiaci turbulencia esetén egyáltalán nem adnak hitelt, s akkor vagy csődöt jelentünk, vagy szaladhatunk vissza pénzért kuncsorogni ahhoz az IMF-hez, akinek csak a minap mutattuk meg merre van az ajtó? Márpedig – érdemi privatizálható vagyon híján – az államadósság növekedése csak a folyó költségvetési hiány kordában tartásával fékezhető meg. Relatív, a GDP-hez viszonyított nagysága meg csak akkor csökkenhet, ha a gazdasági növekedés elindul. Erre pedig minden jel szerint még várnunk kell.
Vagy azért kell csökkentenünk a hiányt és az adósságot, mert az Európai Unió szabályai ezt előírják nekünk? Lévén pedig (számos országgal együtt) az Unió által lefektetett fiskális szabályokat már elég régóta nem tartjuk be, ezért az ejnye-bejnyén túl előbb vagy utóbb goromba szankciókra, a pénzügyi támogatások egy részének leállítására is számíthatunk? Mondhatjuk persze, hogy ezért is, meg azért is. De melyik a keményebb korlát?
Számít ez? Számít bizony. Ha az előbbit tekintjük fontosabb korlátnak, akkor nincs mese, le kell nyelni a békát. Deficitet csökkenteni, adósságot leépíteni nem leányálom, különösen nem egy olyan kormányzatnak, amely elődjét mindenekelőtt éppen annak „megszorító” politikája miatt anyázta, határozottan azt implikálva, hogy ő majd nem tesz ilyent. Ha viszont az uniós szabályokat tekintjük igazi korlátnak, akkor Brüsszelbe kell szaladni lobbizni azért, hogy enyhítsenek a szabályokon.
Kormányunk már a hatalomért folytatott választási küzdelem során is érzékeltette, hogy az államháztartási hiány gyors csökkentéséről és az azt finanszírozó befektetők megnyugtatásáról másképp vélekedik, mint a pénzügyi elemzők vagy a nemzetközi pénzügyi intézmények. Most újabb jelét adta ennek azzal, hogy Lengyelország kezdeményezéséhez csatlakozva a Stabilitási és Növekedési Paktum költségvetési elszámolásokra vonatkozó szabályainak megváltoztatását kezdeményezi az Európai Bizottságnál.
A megváltoztatandó pont a nálunk 1997-ben bevezetett nyugdíjreformmal kapcsolatos. Ismeretes, hogy ez a reform egy hosszú átmeneti időszak végéig a kötelező magán-nyugdíjpénztári befizetéseknek a TB-ből kieső összegét a költségvetésre terhelte, hiszen a pénztárakba irányított összeg – bár sok-sok év múlva majd csökkenti az állami TB nyugdíjfizetési terheit – a mai nyugdíjak kifizetéséhez szükséges. A költségvetés ilyen címen ma kb. 370 milliárd forintot (a GDP 1,2-1,4 %-át) fizeti ki a TB-nek. Ezt a tételt annyiban valóban indokolt megkülönböztetni a többi költségvetési kiadástól, hogy ez egyfajta „állami nyugdíj-előtakarékosság”, amelynek fejében két-három évtized múlva csökkeni fognak az állami nyugdíjalap fizetési kötelezettségei. Abban azonban az ilyen kiadás jottányit sem különbözik a többitől, hogy ezek fedezésére éppúgy forrásokat kell találni, mint bármilyen más kiadáséra, ez a pénz tehát része a költségvetés finanszírozási igényének.
Az ötlet, hogy a nyugdíjreform effajta többletkiadásait ne kelljen kiadásként elszámolni, vagyis hogy ennyivel lehessen csökkenteni a ténylegesen kimutatott deficit értékét, egyáltalán nem új. 2004-es uniós csatlakozásunkkor létezett egy szigorúan ideiglenes szabály, ami az ilyen terhek részbeni beszámítását megengedte (Veres János akkori pénzügyminiszter egyik korabeli trükkje éppen az volt, hogy még akkor is így készített költségvetési tervet, amikor már biztos volt, hogy a szabályt eltörlik.) Az elsősorban az újabban csatlakozott országok (közülük sokan hajtottak végre a miénkhez hasonló nyugdíjreformot) által támogatott javaslat most ennek felmelegítése.
Az nem kétséges, hogy az Unió költségvetési deficitekkel kapcsolatos szabályai meglehetősen érzéketlenek a tagországok olykor jelenős eltéréseire, s emiatt az egységes deficitszabály valójában indokolatlan hátrányos megkülönböztetésekhez vezethet. Ennek csak az egyik példája a nyugdíjreformot végrehajtó országok hátrányos megkülönböztetése az ilyesmit halogatókkal szemben. Ám az korántsem biztos, hogy ami esetleg meghatja az uniós bürokratákat és statisztikusokat, az a hitelezők szemében is jobb fényben tüntet fel bennünket. Ne feledjük, a kezdeményezés sikere pusztán azzal járna, hogy annak az összegnek egy része, amit eddig az államháztartási hiány részeként mutattunk ki, most más elnevezést kapna, s ezért az a szám, amit deficitnek hívunk, csökkenne. Az átkeresztelés a túlzottdeficit-eljárásból – az Unióval szembeni büntiből – valóban kihúzna bennünket, ám az állam működéséhez szükséges hitelfelvételi szükséglet ettől egy fillérrel sem csökkenne, s ezt a hitelképességünk miatt aggódó hitelezők éppúgy tudják, mint mi magunk vagy bárki más.
Magam arra hajlok, hogy a jelenlegi bizonytalan pénzpiaci körülmények között hitelfelvételi képességünk bizonytalansága sokkal súlyosabb korlát, ezen pedig az uniós szabályok megváltoztatása semmit sem enyhít. Én sem szeretek békát nyelni, de ha muszáj, akkor jobb most egy kisebbet, mint később egy nagyobbat. Ebben már vannak tapasztalataink.
(Ez az írás megjelent a Magyar Narancs 2010./34. számában)
