Erős, prosperáló gazdaság nem támaszkodhat csupán holmi szolgáltatásokra. A feldolgozóipar egy nemzetgazdaságban elsődleges, mert... Miért is?

Az a meggyőződés, hogy a nemzetgazdasági ágak közül egyesek hasznosabbak, mint mások, és ezért a piaci jelzésekhez, komparatív előnyökhöz igazodó spontán szakosodás eredményeképp kialakuló ágazati szerkezet korrekcióra szorul, nagyon régi keletű. A vicc az, hogy a mi régi szocializmusunkban - ahol az ipar elsődlegessége holmi szolgáltatásokhoz vagy mezőgazdasághoz képest megkérdőjelezhetetlen politikai tételnek számított - még volt is ennek racionális tartalma. Tankot tényleg csak az ipar produkálhat, így az a gazdasági rendszer, amelyik - ha be nem is vallotta - a katonai felkészülést többre tartotta a polgárok életszínvonalánál, logikusan preferálta az ipart a többi ágazathoz képest.

Az már kevésbé érthető, hogy piacgazdasággal bíró politikai demokráciákban, amelyek vezetői és intézményei a lakosság jólétének lehető legmagasabb szintjét próbálják elősegíteni, miért maradnak divatban ilyen meggyőződések. A fontos, a stratégiai, a dinamikát hordozó, a húzó stb. stb. - vegyük észre, a jelzők valójában csak normatív ítéletet, nem pedig elemzési tartalmat, egyértelműen azonosítható tulajdonságot takarnak - ágazatok kijelölése és kormányzati erővel, akár a piaci racionalitás ellenére való támogatása és fejlesztése annak ellenére töretlen népszerűséget élvez kormányprogramokban és a közbeszédben, hogy a közgazdaságtan tudománya számos nekifutás ellenére semmilyen bizonyítékot sem tudott szolgáltatni az ilyen fajta megkülönböztetés alátámasztására. Divatok az akadémiai körökben is voltak, de el is haltak, az ilyen modellekben mindig az alkotó elkötelezettsége, semmint a tudományos bizonyítékok sora volt erős.

Nem csoda, hogy éppen a magát - egyebek közt - a külkereskedelmi szakosodás előnyeinek elméleti megalapozásával méltán elismertté tevő Jagdish Bhagwati érvel a legújabb keletű iparosítási mániával szemben. Érvelése, amely hűen tükrözi életművét, valahogy így foglalható össze: mi értelme volna a félvezetőgyártás erőltetésének, ha az amúgy leading edge technológiát alkalmazó káposztasavanyító ágazatunk bevételeiből annyi félvezetőt vagy komputert vásárolhatunk, amennyit csak akarunk?

És hogy mi miért pont Bhagwati amúgy önmagában is szellemes és olvasmányos írását szemléztük mára? Azért, mert az általa kritizált stratégia a magyar döntéshozóktól sem idegen. Sem a korábiaktól, sem a mostaniaktól.

(Bhagwati magyarul, a VG Online-on is olvasható. TM, köszi a linkeket!)