Ha van a fejlett világot sújtó recessziónak mindenki számára nyilvánvaló fájdalma, az a munkanélküliségi ráta világszerte megfigyelhető emelkedése. A munkanélküliség réme a rugalmas munkapiacára amúgy igen büszke Egyesült Államokat is elérte, a dolgozni akaró amerikaiak közül minden tizediknek nincs állása, ezzel a foglalkoztatásban hagyományosan sikeresebb kontinens felzárkózott az eddig elrettentő példaként emlegetett Európához. A magyar arányok is meredeken emelkedtek, lassan a rendszerváltás környékén regisztrált csúcsot ostromolják. Nem csoda, hogy a munkanélküliség felszámolásáért vívandó harc jelszavával választásokat lehet nyerni, és a kapitalizmust elutasító régebbi és újabb keletű mozgalmak is ezt tekintik a megtagadott társadalmi rend egyik legfőbb bűnének.
Miért van akkor mégis? Miért nem tesz valaki igazán ellene? Nem lehetne fogni, és jól leszorítani a munkanélküliséget? Vagy teljesen megszüntetni, mint egykor a kolerát vagy a búbópestist? Nos, a helyzet az, hogy nem, a teljes megszüntetés – ha lehetséges volna is – többet ártana, mint használna, és a munkanélküliségi ráta csökkentése sem egyszerűen jószándék vagy elhatározás kérdése. Az elmúlt héten közgazdasági Nobel-díjjal jutalmazott tudósok eddigi munkásságának ez az egyik legfontosabb üzenete.
Peter Diamond (Massachusetts Intitute of Technology), Dale Mortensen (Northwestern University) és Christopher Pissarides (London School of Economics) az indokolás szerint az ún. keresési és illeszkedési modellekért és különösen a modellek munkapiaci alkalmazásáért nyerte el a kitüntetést. A keresési elmélet egyszerű felismerésre épül: a munkáltató és a munkavállaló egymásra találása hosszadalmas, időigényes és mindkét részről fontos erőforrásokat emésztő folyamat. A munkáltatónak pályáztatnia kell, meg kell fogalmaznia, mit akar, be kell gyűjtenie, és végig kell olvasnia a jelentkezők anyagait, interjúztatnia, alkudoznia, majd betanítania kell. A munkavállaló nehézségeivel a legtöbben jobban tudunk azonosulni: hirdetéseket bogarászni, önéletrajzot és motivációs fogalmazványokat irogatni, állásinterjúra készülni, alkudozni, betanulni – nem könnyű dolog. A háttérben az áll, hogy mind az álláskeresők, mind az üres álláshelyek borzasztóan sokfélék, összepárosításuk bizony majdnem olyan bonyolult, mint a jó házastárs megtalálása, és nagyságrendileg nehezebb, mint az anyacsavar vagy káposzta keresletének és kínálatának találkoztatása. Vagyis ahelyett, hogy – mint a közgazdasági gondolatmenetekben szokásos – egyetlen nagy makroszintű munkapiacról beszélnénk, célszerű potenciális párokról gondolkodni, és az ő szempontjaikat elemezni.
Ha egyetlen nagy homogén munkapiac volna egyforma munkavállalókkal és álláshelyekkel (lásd káposzta), akkor az aktuálisan érvényes átlagbér mellett vagy túlkereslet (sok-sok üres álláshely), vagy túlkínálat (munkanélküliség) volna. Márpedig a munkapiac egyik legszembetűnőbb jelensége, hogy egyszerre vannak betöltetlen álláshelyek és álláskeresők. (Az Egyesült Államokban a múlt hónapban például 4 millió új állás keletkezett a 9.6 százalékos munkanélküliségi ráta mellé.) Nem meglepő: még a vadul szárnyaló konjunktúra idején is vannak kölcsönös egyetértéssel megszakított munkaviszonyok, így mindig lesznek olyanok, akik éppen munkát keresnek. A munkanélküliség bizony olyasmi, amit felszámolni nem nagyon tudunk: még az ún. teljes foglalkoztatás mellett is számolnunk kell vele.
A keresési elmélet legfontosabb tanulsága az, hogy akkor kerülünk közelebb a gazdaság egészére jellemző állomány megértéséhez, ha az állásokba történő ki- és beáramlás egyéni mozgatórugóit megértjük. Például azt, hogy bár nagyon szép dolog a munkanélküli segély mint a társadalmi szolidaritás kifejeződése, a munkanélküliek elhelyezkedési sebességét lassítja. Egyszerűen azért, mert lehetőséget ad a munkanélkülieknek arra, hogy egy jobb ajánlat reményében tovább keressenek, ne kelljen mindjárt az első lehetőséget elfogadniuk. Miközben ez egyfelől javítja a későbbi illeszkedést, objektíve megnöveli a kereséssel töltött időt, vagyis az egy időben munkát kereső munkanélküliek számát.
Ha szigorítjuk az elbocsátásokat – a politikusok talán így fogalmaznának: megvédjük a munkahelyeket –, akkor alacsonyabb lesz az állásokból való kiáramlás, így tényleg kevesebb lehet a munkanélküli. Hogy ez jó-e vagy sem, az mégsem egyértelmű. Az elmélet szerint nem feltétlenül jó. Ha adminisztratív korlátozásokkal egyben tartunk nem nagyon hatékony párosokat, az bizony hosszú távon inkább károkat okoz, hiszen lehetetlenné teszi a jobban működő párok kialakulását. Az sem tűnik csodaszernek a munkanélküliség legyőzésében, ha csökkentjük a béreket (a káposzta piacán az ár csökkentése volna a megoldás a túlkínálatra), mert ha csökken a munkahely vonzereje, akkor a munkavállalók közül többen fogják a kilépést, felmondást választani.
Ha az olvasóban egy csomó analóg helyzet vetődik fel, örüljön neki, így halad a tudomány is. Bár mindenki hosszú távú kapcsolatra vágyik, mégis bármely időpontban sokan vannak egyedül. Ha idővel egyre könnyebb egy fizetésből kijönni, az olyan, mint az álláskeresőnek a munkanélküli segély. A pályája elején álló fiatal felnőttet a megélhetés kényszere nem szorítja arra, hogy gyorsan anyagi életközösséget vállaljon valakivel. A párkeresők válogatósabbak lesznek, többet keresnek, és nehezebben horgonyoznak le. Vagy az elbocsátások szigorítására is van könnyű analógia: kevesebben volnának egyedül, ha nem lehetne válni, de több volna a rossz házasság is. A párkapcsolati példáknál gyakoribbak persze a közgazdaságiak (különösen a lakáspiacról valók). A lényeg azonban az, hogy minden olyan esetben, ahol a kölcsönösen előnyös hosszú távú kapcsolat a tét, okosabbak leszünk, ha a továbbkeresés és a lehorgonyzás egyéni motivációit megértjük. Örüljünk az idei döntésnek, ez tényleg elég fontos ügy ahhoz, hogy a legnagyobb tudományos elismeréssel díjazzák.
(Ez az írás megjelent a Magyar Narancs 2010/42. számában.)
