Szegény homo oeconomicusnak nincs jó sajtója. Végtelenül önző, anyagias, kevéssé kooperatív, mindent tudni akar és mindig racionalizál, kényszeresen mindenben költségeket és hasznokat keres, hogy alkalmazhassa az autisztikus döntési szabályát: cselekedj úgy, hogy több legyen a haszon, mint a költség. A közgazdászok tudják, hogy ez a parodisztikus emberkép csak a sértett szociológusok szűk értelmezését tükrözi, de mégis: ritkán tudják igazán frappánsan megcáfolni. Ezért is lehetnek különösen hálásak Bryan Caplannak, aki az élet egyik legkevésbé haszonelvű területén mutatja be, milyen lazák, kellemesek és jófejek a valódi közgazdászok.
Caplan szerint az igazi közgazdászok (ha komolyan veszik a költség-haszon elemzést) tulajdonképpen hippiszülők, a szó legrokonszenvesebb és legbékésebb értelmében. Ha ugyanis megalapozott döntést akarnak hozni a fájdalmas szülői erőfeszítések optimális mértékéről (vagyis arról, hogy hány kanál spenót, hány oldal esti mese, hány zongoralecke és hány órányi veszekedés a tévénézésről vagy a fogmosásról az éppen megfelelő), akkor első lépésben azt kell megérteniük, hogy mekkora hasznok is keletkeznek mindebből. Ez a kérdés pedig korántsem egyértelmű.
Azért nehéz megmérni a szülői teljesítmény pozitív hatását, mert szinte minden gyerek esetében két dolog keveredik: a gének és a nevelés. Sosem tudjuk meg, hogy a sikeres felnőttek egyszerűen csak jobb génállománnyal születtek, vagy a szerencsésebb családi körülmények miatt teljesítenek jobban. Valószínűleg mindkettő számít. Sőt, valószínűleg a két hatás egymást erősíti: a jobb hátterű családok jobb génállományt is örökítenek. De attól függően, hogy mit gondolunk a két tényező relatív fontosságáról, egészen más szülői stratégiák adódnak.
A közvélemény jellemzően neveléspárti, azaz sokat gondol a szülői befolyás hatásáról. Ezt támasztja alá, hogy az amerikai szülők (különösen a magasan iskolázottak) egyre több időt töltenek gyerekeikkel. Az időmérlegüket vizsgáló kutatás szerint ez a trend azzal függ össze, hogy nehezebb bekerülni a felsőoktatásba (különösen a jó egyetemekre), vagyis a szülők gyermekeik sikeres felnőttkarrierjére optimalizálnak. Vannak kirívó esetek is: az Egyesült Államokban élő ázsiaiak többet tanulnak együtt a gyerekkel. Az idei év egyik legtöbbet vitatott sikerkönyve, a Yale elitegyetem kínai származású jogászprofesszorának gyermeknevelési elvei kifejezetten ijesztő képet festenek a nevelés-fetisisztákról. Amy Chua mint anyatigris éjszakába nyúlóan étlen-szomjan zongoráztatja hétéves lányát, aki mellesleg sosem nézhet tévét, nem játszhat a számítógépen, sosem aludhat a barátainál, és a tornán kívül mindenből osztályelsőnek kell lennie. A cél persze az, hogy sikeres felnőtt legyen.
Bryan Caplan szerint az anyatigris-stratégia nagyrészt hiábavaló, de legalábbis költség-haszon alapon nem éri meg. Ha ugyanis megpróbáljuk a gének és a nevelés hatását szétválasztani, azt kapjuk, hogy a gének sokat, a nevelés meg sokkal kevesebbet számít a felnőttkori sikeresség szempontjából. A nem független tényezők hatását két esetben tudjuk egyszerűen szétválasztani: az ikreknél és az örökbefogadottaknál. Az ikrek esetében a kérdés az, hogy vajon mennyiben különbözik az egypetéjű és a kétpetéjű ikrek (vagy az egyszerű testvérek) felnőttkori sikeressége és teljesítménye. Ha a teljesen azonos génállománnyal rendelkező egypetéjű ikrek jobban hasonlítanak egymásra, mint a kétpetéjűek (akiknek csak a génállományuk fele azonos), akkor az legalábbis amellett szól, hogy a gének a fontosak. Caplan szerint a kutatások egyértelműen ezt támasztják alá: az egypetéjűek sokkal jobban hasonlítanak mindenféle felnőttkori teljesítmény-mutatóban, mint kevésbé egyforma testvéreik, és ez még akkor is így van, ha a két Lotti mintájára külön, egymástól elválasztva nőnek fel. Hasonló tanulságokkal jár az örökbefogadott gyerekek vizsgálata, legalábbis az amerikai családokhoz került hátrányos helyzetű koreai gyerekek tapasztalatai alapján. A kérdést vizsgáló közgazdász szerint a biológiai szülők iskolázottsága jóval többet számít a gyerekek továbbtanulása szempontjából, mint a nevelő szülőké, és bizony a befogadó család anyagi helyzete és környezete is meglepően keveset tett hozzá az örökbefogadottak sikerességéhez.
A szülők szempontjából nincs is ennél megnyugtatóbb: a nevelést célzó erőfeszítések nagyrészt hiábavalók. Vagyis teljesen logikusan: kevesebb is elég belőlük. Mindez persze nem jelenti azt, hogy az is remek, ha az utcán, a dzsungelben vagy egy sötét szobában nő fel a gyerek, a vizsgálatok fejlett országok átlagos ("normális") családjairól szólnak. Az azonban elég erős tanulságnak látszik a jól informált és költség/haszon alapon mérlegelő szülőknek, hogy kár túlhajtani, a jövő úgyis megoldódik. Ha pedig nem kell belehalni a nevelés irtózatos terhébe, akkor a gyerek valójában olcsóbb, mint gondolnád. Ha olcsóbb, akkor racionális többet vennivállalni belőle. Keményvonalas nagycsaládosoknak valószínűleg ijesztő, hogy a (sok) gyerek lehet önző, racionális, kalkulatív döntés eredménye. Közgazdászoknak viszont remek tanulság, örüljünk Caplan könyvének!
