Az elmúlt évek világgazdasági válsága, a makrováltozók hektikus ingadozása és a megnövekedett bizonytalanság különösen a napi gazdaságpolitikai vitákban és megoldási javaslatokban határozottan divatba hozta J. M. Keynes emlékét. (A szokásos véleményformálók közül Keynes mint példakép, pozitív példa jelenik meg például Krugmannál vagy Stiglitznél.) A közbeszéd kifejezetten úgy interpretálja munkásságát, hogy Keynes a makrogazdasági bajokon aktivista állami fellépéssel, mindenekelőtt a monetáris és fiskális eszközök intenzív alkalmazásával javasolta a piacgazdaság működési hiányosságait orvosolni. Hogy ez a leegyszerűsített Keynes-kép megfelel-e valóságnak, az most érdektelen, az a Keynes, akire manapság oly előszeretettel hivatkoznak a napilapok, az kétségkívül ilyen.
Talán éppen ezért annyira figyelemre méltó, hogy az idei közgazdasági Nobel-díjat olyan tudósok kapták, akik nagyon sokat tettek a 70-es évek elejéig mind az egyetemi katedrákon, mind a gazdaságpolitika megalapozásán fáradozó intézményekben uralkodó keynesi gazdaságelmélet diszkreditálásáért. A döntést indokoló hivatalos méltatások – talán udvariasságból, talán az esetleges konfrontációk elkerülése érdekében – hallgatnak arról, hogy azok a kutatási eredmények, amelyekért Christopher Simset és Thomas Sargentet a díj elnyerésére alkalmasnak ítélték (a már korábban díjazott Robert Lucas-szal karöltve) a legnagyobb szögeket verték a keynesizmus koporsójába. Mi több, az eredmények maguk a (régi) keynesi gazdaságképpel való tudatos szellemi harcban születtek meg. A „régi” kitételnek fontos szerepe van, a mai újkeynesisták természetesen okkal tekintenek Keynesre mint szellemi előfutárra, de azt maguk is elismerik, hogy saját világképük, módszereik sokkal jobban hasonlítanak a keynesi aggragált makroökönómiát hatályon kívül helyező, a 70-es és 80-as években kimunkált megközelítésekre, mint irányzatuk névadójának modelljeire. Bizony, nagyrészt a most díjazottak munkássága miatt: módszereinkben mindannyian édesviziek vagyunk.
A keynesi modell romjain a 70-es évektől megszülető új makroökonómiai irányzatok ma már konszenzusban élnek egymással. Valójában egyetértenek a legfőbb módszertani kérdésekben és abban az alapelvben, hogy a makroökonómiai jelenségek magyarázatakor sem hagyhatók figyelmen kívül a mikroökonómia által kidolgozott viselkedési alapelvek. A 70-es évtizedben mindez nem volt ennyire világos. Abban mind egyetértettek, hogy a keynesi alapelvekre épített sokegyenletes, aggregált viselkedési függvényekkel (fogyasztási függvény, beruházási függvény, pénztartási hajlam stb.) és azok makrostatisztikákból származó adatok segítségével meghatározott viselkedési paramétereivel operáló modellek nem képesek megmagyarázni az akkori turbulens jelenségeket (stagfláció és hasonlók). És ugyanezért a korábban megbízhatónak gondolt monetáris és fiskális politikai eszközök sem működhetnek úgy, ahogy korábban a keynesi interpretáció alapján gondolták.
Sargent ebben az időszakban az újklasszikus irányzat egyik vezéralakjának számított. Az általa kidolgozott modellek a szokásos állami gazdaságpolitikai eszközök működésének korlátaira hívják fel a figyelmet. A hagyományos, aggregált „viselkedési” függvényekkel operáló modellben a gazdaság szereplői passzívan igazodnak a kormányzat monetáris és fiskális politikai lépéseihez. A pénzkínálatot növelő expanzív monetáris politika megnöveli az aggregált keresletet. Hosszú távon persze csak az árszint nő, ám ha rövid távon az árak (és a nominális bérek) alkalmazkodása lassú, akkor átmenetileg a termelt javak mennyisége is nő. Vagyis az expanzív monetáris politika képes arra, hogy fellendülést generáljon. A köznapi gazdaságpolitikai diskurzus számára ez mind a mai napig ilyen egyszerű.
A nominális árak és bérek alkalmazkodási sebessége jelentős részben attól függ, hogy a szereplők mit gondolnak arról, hogyan fognak alakulni az árak és a bérek a jövőben. Az infláció mindenekelőtt a várakozásoktól függ: ha mindenki arra számít, hogy mindenki más árat emel, akkor mindenki emelni próbálja saját terméke és munkája árát, az árszint emelkedésének legfőbb meghatározója a várakozás. Adódik a kérdés: mire alapozzák a szereplők a jövőbeli ártendenciákkal kapcsolatos várakozásaikat?
Ha egyszerűen a múltban tapasztaltakat vetítik előre, az segíti a monetáris expanzió gazdaságélénkítő hatását. Ekkor ugyanis jelentős idő telhet el a monetáris élénkítés és az annak hatását hosszú távon közömbösítő, azzal arányos áremelkedés között. Ahhoz, hogy a szereplők árvárakozásai emelkedjenek, először áremelkedést kell tapasztalniuk. Ezért is hívják az ilyen múltba tekintő várakozási hipotézist adaptív várakozásnak, a várakozások a folyamatosan változó tapasztalatokhoz igazodnak. Az adaptációhoz persze idő kell.
Vegyük azonban észre, hogy ez a várakozási mechanizmus ellentmond a racionalitási posztulátumnak, A szereplők lényeges információt hagynak figyelmen kívül, amikor a várakozásukat képezik. Ha racionálisan vélekednek a jövőről, vagyis a jövő áralakulását befolyásoló valamennyi ismert és lényeges faktort figyelembe veszik várakozásuk kialakításához, akkor mindenekelőtt számolnak a jegybanki politikával, a monetáris lazítással is, hiszen tudják, hogy ennek inflációs hatása van.
A Sargent nevével összefonódó racionális várakozások elve a makroökonómiában valójában csak annyit jelent, hogy a gazdasági szereplők minden rendelkezésre álló információt felhasználnak jövőképük megformálásánál. Nem tudják ugyan tökéletesen előre a jövőt, de szisztematikus hibát nem vétenek az előrejelzéseikben, ha hibáznak, az csak olyasmi miatt történhet, amit nem tudhattak előre. Mivel előre, és nem hátrafelé tekintenek, a jelenlegi gazdaságpolitikai lépések jövőbeli következményeit is figyelembe veszik, s azokhoz már a jelenben megpróbálnak alkalmazkodni.
Az előretekintő várakozásoknak a monetáris politika hatásmechanizmusa szempontjából meghökkentő következményei vannak. Ha mindenki tudja, hogy az expanzív monetáris politikai lépésnek a jövőben az árszintet emelő hatása lesz, akkor ehhez már most próbál mindenki igazodni. Vagyis: mindenki már a jelenben növelni fogja saját árait (a dolgozók pedig a bérigényüket). Az árak emelkedése tehát azonnal bekövetkezik, a kereslet növelését célzó döntés az árszint emelkedésében csapódik le - anélkül, hogy a kibocsátás egy jottányit is emelkedett volna.
A monetáris politika tehetetlenségét megfogalmazó fenti tétel Sargent és Neil Wallace közösen publikált tanulmányából származik. Természetesen egy olyan elméleti modell konklúziója, amely számos egyszerűsítő feltételt tartalmaz. Egyebek mellett azt, hogy a nominális árak tökéletes rugalmassággal, tehát azonnal képesek alkalmazkodni (az újklasszikus iskola megnevezésében ez a kedvenc feltevésük indokolja a klasszikus jelzőt). Ám ez mit sem változtat az üzenet erején. A pénzkínálat és az output közti viszony nem kiszámítható, tartós, oksági kapcsolat, amit az okos gazdaságpolitika tetszése szerint kihasználhat. Csak azért létezik, mert a nominális árak alkalmazkodása tökéletlen. És ami talán még fontosabb, a gazdasági szereplők nem passzív követői a kormányzati gazdaságpolitika szándékainak. Sokkal inkább racionális cselekvők, akik igyekeznek kiszámítani a gazdaságpolitikai lépések jövőbeli következményeit, és az ezekhez való racionális igazodásuk jelentős részben semlegesíti a gazdaságpolitikai szándékok megvalósulását.
Sargent nagy tudós, a monetáris politika tehetetlenségéről szóló tétel messze nem az egyetlen eredménye. Azért ezt emeltem ki, mert a Nobel bizottság értékelése az ehhez kötődő gondolatokat említi. Fontos része az életműnek az a szintén Neill Wallace-szal írt cikk, amelynek tanulsága később évtizedekre meghatározta a monetáris és fiskális politikai kölcsönhatások kutatását. Az eredmény még tovább gyengíti a monetáris politika potenciális hatásosságát, röviden: őszinte és fenntartható fiskális politika nélkül a monetáris politika sem lehet sikeres. Ha a kormányzat időről időre az inflációhoz nyúl, hogy megoldja költségvetési problémáit, akkor az infláció elleni küzdelem nem lehet hiteles.
Sargent nemcsak nagyszerű elmélész, aki remek, az intuíciót kidomborító modelleket alkot, hanem ihletett gazdaságtörténész is. Modelljeit történeti adatokon is igazolja, alátámasztja, példákat keres, és az intuíciót igazolni hivatott epizódok mélyére ás. (Közgazdászként, azaz modellekkel felvértezve és empirikus alapanyagot keresve nyúl a történelemhez. Hiába no, a makroökonómiában nincsenek kísérleti adataink, marad a nyűgösebb út, a gazdaságtörténet.) Egyik leghíresebb cikke azt vizsgálja, hogyan érnek véget a magas (hiper-) inflációs korszakok. A tanulság megintcsak az, hogy a fiskális politikának vannak az ügyben teendői, a sikeres dezinflációnak előfeltétele a költségvetési konszolidáció. Szerencsénkre Sargent életművének e darabjai magyarul is élvezhetőek. Az utóbbi két cikk indította útjára az árszint fiskális elméletéről szóló, erősen minnesotai gyökerű kutatási irányzatot (amelynek egyik leghíresebb alakját, Eric Leepert nemrég az MNB makroökonómiai workshopján hallhattuk).
Tudományos teljesítményét is sorolhatnánk még: sokat írt a tanulásról mint a a gazdaság helyes modelljét feltáró mechanizmusról és a racionális várakozás lehetséges alternatívájáról (hosszan beszél ezekről a kérdésekről ebben az interjúban) és (a másik idei díjazottal, Chris Sims-szel az egyetlen közös cikkében) arról, hogyan bírjuk szóra az adatokat, vagyis hogyan végezzünk empirikus makroelemzést úgy, hogy a lehető legkevesebb a priori tudást tegyük fel. Lars Ljungquisttal közös tankönyve a PhD-kurzusok anyaga szerte a világban. Ő is hozzászólt a "válság és a makroökonómia" című vitához (sajnos nem a mienkhez), a minneapolisi Fed kiadványában megjelent hosszú interjújában élesen kikelt az édesvizi makrót kárhoztatók ellen és az elegáns, sok módszertant és komoly módszertani apparátust használó modellek mellett.
Kimerítő, nagyívű életmű, Sargent kétségkívül rengeteget dolgozik. Amikor Adam Smith, a Nobel-díj bizottság vicces nevű értesítője felhívta, hogy rövid interjút készítsen vele az örömteli esemény kapcsán, Sargent egyetlen csengés után felkapta a kagylót, igen, már tudott a hírről, a dolgozószobájában volt, amikor megtudta. Arrafelé reggel hét volt akkor.
Persze lehet, hogy számított a hívásra.
