A nemzeti önállóság létrejöttük óta a nemzetállamok egyik legféltettebb kincse. Minden nemzet szívesen emlékezik meg azokról a történelmi eseményekről, amikor idegen elnyomókkal szemben kivívta, külső behatolókkal szemben megvédte ezt az önrendelkezést.
A szuverenitás igénye természetesen magába foglalja az alapvető gazdaságpolitikai döntéseket is. Anélkül, hogy pontosan specifikálnánk mit is csináljanak, elvárjuk a nevünkben eljáró kormányzati intézményektől, hogy mindenekelőtt a mi és ne a más országok jóléte lebegjen a szemük előtt, ezt pedig nehéz elképzelni úgy, ha máshol hozott döntések végrehajtóinak látjuk őket.
Az persze, hogy egészen pontosan mi is a mi országunk érdeke, az gazdasági kérdésekben korántsem annyira egyszerű, mint, mondjuk, a betolakodókkal szembeni szabadságharc véres és kockázatos, de legalább egyértelmű választást megtestesítő helyzetében. Szemben ugyanis a szabadságharccal, a gazdasági tevékenység minden konfliktusával együtt alapvetően kooperáció, nem zérus összegű játék, a szereplők nem egymás rovására nyernek. Lehet bármilyen érdekkonfliktus eladó és vevő, adós és hitelező között, egyik a másik nélkül nem érheti el a célját. Ezen az alapvető tényen mit sem változtat az, hogy a nemzetközi munkamegosztás mélyülésével a gazdasági partnerek eltérő nemzetekhez tartoznak.
A mai globalizált világban saját döntéseinek meghozatalakor a kormányzatnak mindenképpen figyelembe kell vennie a magánszektor várható reakcióját. Nemcsak a belföldiekét, hanem a külföldi partnerekét is. A szuverenitás annyiban létezik, hogy a kormány minden gazdasági probléma kezelésére többféle alternatíva közül szabadon választhat. Ám mi történik (történjék) olyankor, ha egy nemzet kormánya – élve önállóságával – olyan gazdaságpolitikai döntések sorozatát hozza, amelyek eredményeként nemcsak az ígért és várt jólét nem jön el, de súlyos gazdasági megrázkódtatásokat, csődhelyzetet és válságokat kell átélnie a lakosságnak?
Egy regnáló kormányzat persze sohasem szokta elismerni, hogy a válság a nemzetközi piacoknak az ő intézkedéseire való racionális válasza. Jobb esetben a világpiac tőlünk független válságának begyűrűződését, rosszabb esetben külföldi érdekcsoportok összeesküvését, a pénzügyi piacok bosszúját szokták emlegetni. Mi több, a gazdasági problémák nehezen átlátható volta, s a szavatópolgároknak a függetlenséggel kapcsolatos vonzalmai miatt az ilyen hangulatkeltés huzamos ideig sikeres is lehet.
A mese persze rólunk (is) szól, az ostor éppen rajtunk (is) csattan, ami nem igazán segít az általánosítható tanulságok levonásában, vagy lehetőségeink objektív felmérésében. Szükségszerű elfogultságunkat talán oldhatja valamelyest, ha megpróbáljuk magunkat a másik fél, a külföldi kormányok vagy a világ többi állampolgára helyébe képzelni. Mit tesznek, mit tehetnek ők a saját hibás gazdaságpolitikája miatt bajba került országgal?
Hagyják sorsára? Ti főztétek magatoknak, egyétek is meg? Ez nagyon nem volna célszerű, és nem egyszerűen emberbaráti okoknál fogva nem. A világ gazdasági és pénzügyi integrációjának mai magas szintjén a gazdasági függőség a világ országai közt kölcsönös, abban az értelemben mindenképpen az, hogy kis országok fizetésképtelensége is tovaterjedhet, megfertőzhet másokat, és regionális vagy akár világméretű problémákat is előidézhet. A világ többi országának is elemi érdeke, hogy egyes országok – akár saját hibás gazdaságpolitikájuknak betudható – pénzügyi zavarai vagy esetleges fizetésképtelensége minél kevesebb kárt okozzon másoknak.
Ez a józan belátás mozgatja a többieket abban, hogy ilyenkor a csőd szélére került országnak pénzügyi segélyt nyújtsanak. Ám a helyzet egy további dilemmát vet fel, amit a közgazdászok erkölcsi kockázatnak hívnak. Ha a segítségnyújtás a többieknek is érdeke, akkor mi gátolja meg a világ egyes – elsősorban kisebb méretű – országait abban, hogy különösen kockázatos gazdaságpolitikát folytassanak? Ha bejön, jó, és a magánpiacok értékelni fogják, ha nem jön be, akkor is jó, mert akkor meg a más országok kormányai megóvnak a csődtől. (Talán itt érdemes emlékeztetnünk arra, hogy a FIDESZ kormány gazdaságpolitikusai saját maguk nevezték az általuk meghirdetett, az elemzőket meghökkentő módszerekre építő gazdaságpolitikát a kockázatosabb alternatívának, amely – most már biztosan leszögezhetjük – nem jött be.)
Ezt a veszélyt igyekeznek elkerülni a pénzügyi segélyt nyújtók azzal, hogy a segítséget feltételekhez kötik. A feltételek természetesen sokfélék és esetenként különbözőek lehetnek, de mindenképpen azt célozzák, hogy az érintett kormányzat – a korábbi, kudarchoz vezetőtől eltérően – olyan gazdaságpolitikát folytasson, amivel pénzügyi stabilitását helyreállíthatja. A feltételek elfogadása természetesen a gazdasági önállóság részleges és átmeneti feladását jelenti. Így jár el ma az Európai Unió Görögországgal szemben, és ilyen tartalma lesz – ha létrejön – az IMF és Magyarország között megkötendő megállapodásnak is.
A Nemzetközi Valutaalap ugyanis a legkevésbé sem a nemzetközi pénzvilág szekértolója, hanem az az intézmény, amely a pénzügyi válsággal szembenéző országok szanálására szakosodott, ő képviseli a világ többi részének azokat a szempontjait, amelyekről korábban szóltunk. Tagjai ennek megfelelően nem bankok, hanem országok (ma gyakorlatilag az ENSZ valamennyi tagállama), amelyeket a tagországok miniszterei képviselnek (Magyarországot történetesen Matolcsy György).
Hagyjuk hát meg a „nem hitelfelvétel, hanem biztosítás”, „egészen új típusú, a függetlenség teljes megőrzésével járó szerződés” és hasonló retorikai fordulatokat azoknak, akik fogékonyak az ilyesmire, és inkább szögezzük le: azzal, hogy Magyarország a Nemzetközi Valutaalaphoz fordul, szükségszerűen beáldozza gazdasági szuverenitása egy részét. Hogy pontosan mekkora részét, és pontosan mely területeken, az a konkrét tárgyalásoktól, az IMF e tárgyalásokon támasztott feltételeitől függ majd. Ám ezen kár volna búslakodni, szokatlan módon ez most a jó hír, nekünk is, meg a világ többi részének is. Ha ugyanis az önállóságot arra használjuk, amire eddig, akkor jobb, ha most egy darabig mások döntenek helyettünk.
(Ez az írás megjelent a Magyar Narancs 2011/47. számában.)