A gazdaság teljesítményének leírására az elemzők nagyon sokféle indikátort használnak. E mérőszámok mindegyikéhez kapcsolódik valamilyen kézenfekvő, bár gyakran túlságosan leegyszerűsítő értékítélet. Így például a termelés (GDP) vagy a foglakoztatás növekedését fenntartás nélkül jó, az infláció mérésére használt fogyasztói árindex emelkedését viszont rossz hírként szoktuk elkönyvelni, és azt is kézenfekvőnek tartjuk, hogy ha a mutatószámok ellenkező irányba mozdulnak, akkor az ellentétes értékítélet indokolt. A gazdasági adatok nyilvánosságra kerülése után a laikus állampolgár számára az ilyen értékítéletek nyújtanak fogódzót annak eldöntéséhez, hogy vajon jó vagy rossz irányba mennek-e a dolgok.
Az persze ritkán szokott előfordulni, hogy minden adat egyszerre „javul” vagy „romlik”, az összkép kialakításához az éppen aktuális gazdaságpolitika pártolói is, ellenlábasai is egyfajta súlyozási technikát szoktak használni. Így keletkeznek az olyan nyilatkozatok, miszerint itt és itt még igen sok tennivalónk van, ám amott biztató jelek mutatkoznak, ez és ez pedig már egyértelmű sikertörténet, az összkép tehát kedvező. Valahogy úgy, ahogy kedvenc válogatottunk teljesítményének értékelésekor is elégedetten nyugtázzuk, hogy a játékosok erőnléte javult, és a védelem is sokkal szilárdabb, mint korábban, most már csak a támadójáték megerősítéséért kell tennünk valamit.
Valószínűleg még a foci sem ennyire egyszerű, a makrogazdasági helyzetértékelés pedig egészen biztosan nem az. A makroökonómiai rendszer egymással szoros kapcsolatban álló, összefüggő események és jelenségek halmaza, így az egyes indikátoroknak ritkán van önálló, az összképtől függetlenül értelmezhető üzenete. Másfelől: az összképre meg éppen az egyes mutatók együtteséből, s azok egymáshoz való logikai kapcsolódásából igyekszünk következtetni. Egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy az összképről nem alkotható sommás ítélet, hanem azt, hogy ez nem rakható össze az egyes indikátorok értéktartalmának valamely mechanikus egyvelegéből. Így van ez persze minden más rendszernél is, az emberek egészségi állapotának biztosan fontos indikátora lehet testsúlyuk, ám ugyanaz a 60 kiló egészen más diagnózist eredményez egy kétméteres felnőtt férfi, mint egy tizenkét éves gyermek esetében.
A fenti kézenfekvő, de nagyon fontos közhelyek annak kapcsán jutottak eszembe, hogy Magyarország folyó fizetési mérlege huzamosabb ideje javuló tendenciát mutat, aminek a kormányzat kifejezetten örülni látszik. Ez már csak azért is figyelemre méltó, mert a külső egyensúly ezen kiemelt figyelemmel kísért mutatója már a szocializmus éveiben is jelentős hiányokat mutatott. Sőt, a folyó mérleg hiánya az azóta eltelt évtizedekben is a makrogazdasági helyzet örökös neuralgikus pontja volt, olyannyira, hogy legtöbbször éppen a hiány mértéke szolgált a belföldi kereslet mérséklését célzó és ugyancsak népszerűtlen megszorítások indokául. Tavaly viszont a GDP másfél százalékát meghaladó többletet mértek, mi több, az elemzők a jövőben még ennél is nagyobb pozitív egyenlegre számítanak.
Örüljünk? Azt javaslom, inkább gondolkodjunk el azon, mi is a folyó fizetési mérleg jelentése. Ha ezt tesszük, akkor arra a következtetésre fogunk jutni, hogy a hiány is, meg a többlet is lehet olyan gazdasági folyamatok eredménye is, amelyeket inkább üdvözölni szoktunk, de olyanoké is, amelyeket aggodalommal szemlélünk. Vagyis – a fent kifejtetekkel összhangban – a külső egyensúly e mutatójának nincsen a gazdasági folyamatok egészétől elválasztható önálló üzenete, normatív tartalma.
A folyó fizetési mérleg egy azonosság egyik oldala. Egyfelől méri az export és az import, valamint a külföldre teljesített és onnan kapott jövedelemáramlások nettó egyenlegét, másfelől – ezzel teljesen azonosan – méri a belföldön megtermelt jövedelmek (GDP) és ezek felhasználásának (elköltésének) különbségét. Vagyis folyó fizetési mérleg hiánya annak az országnak van, amelyik többet költ annál, mint amennyi jövedelmet termel. A hiány pontosan azt mutatja, hogy a költés adott szintjéhez az otthon megtermelt jövedelmen túl külföldi forrást kell bevonni. A többlet esete pont fordított, többlete annak van, aki kevesebbet költ a jövedelménél, vagyis aki külföldre utalja forrásai egy részét. A mutató tehát a jövedelmek és a költekezés egymáshoz való viszonyának alakulásáról szolgáltat információt, márpedig korántsem mindegy az, hogy a mérleg bármilyen értéke mellett a jövedelmek nőnek, csökkennek, vagy éppen stagnálnak.
Kedvező az összkép olyankor, ha a többlet úgy áll elő, hogy gazdaság gyorsan nő, a költekezés meg elmarad a jövedelmek bővülésétől. Sőt, ha egy ország gyors gazdasági növekedésre számíthat, akkor az sem feltétlenül aggasztó, ha a folyó mérleg deficites, feltéve, hogy a külső források bevonása a tőkeállomány növekedését, vagyis termelő beruházásokat finanszíroz. A beruházási költekezés ugyanis a jövő gyorsabb növekedését szolgálja, vagyis biztosítéka annak, hogy a bevont külföldi forrásokat bőven lesz miből visszafizetni.
A válság elmélyülése óta folyamatosan növekvő hazai folyó mérleg többlet nem ad okot az optimizmusra, hiszen annak okozója sokkal inkább a belföldi felhasználás gyengélkedése, semmint a termelés felfutása, az utóbbi ugyanis szintén éppenhogy stagnál. A belföldi szereplők közül a háztartások és az állam is pont gőzerővel próbálja leépíteni a korábban felhalmozott adósságát, vagyis alig költenek, és így aktívan javítják a külső egyensúlyt. Ennél is aggasztóbb, hogy a belföldi felhasználás harmadik eleme, az üzleti szektor beruházásai is határozottan csökkennek, ami pedig a jövőbeli fellendüléssel kapcsolatban támaszthat kételyeket.
A folyamatosan „javuló” külső egyensúlyi pozíció tehát olyan események összjátékának a következménye, aminek a legkevésbé sem örülhetünk. A korábbi hazai tapasztalatok fényében szokatlan lesz, de a jelenlegi stagnálásból való kilábalás egyik első jele éppen a külső mérlegpozíció romlása lesz. Ránk férne már.
(Ez az írás megjelent a Magyar Narancs 2012/14. számában.)
