Sok gondunk van a jövővel. Leginkább az, hogy szenvedni kell azért, hogy jó legyen, miközben túl messze van ahhoz, hogy ezt a szenvedést könnyen felvállaljuk. Ma kéne leszokni, lefogyni, lemondani, félretenni azért, hogy valami homályos, távoli jövőben majd kiélvezzük, hogy egészségesek, karcsúk és gazdagok vagyunk. Nem csoda, hogy a legtöbben sokkal kevésbé leszünk egészségesek, szépek és gazdagok, mint amennyire lehetnénk is akár, ha több önfegyelmünk és belátásunk volna. Ezt a jelenséget hívják a közgazdászok úgy, hogy a preferenciáink a jelen felé torzítottak.
Mitől függ, hogy mennyire engedünk a jelennek? Biztosan egy csomó mindentől, neveltetéstől, életkortól, társadalmi státusztól, vagyontól és környezettől. A Yale egyetemen működő közgazdász, Keith Chen (aki szeret például csuklyásmajmokkal is dolgozni) úgy véli, valami mástól is: a nyelvtől, amit beszélünk. Más lesz a jövőhöz fűződő viszonyunk (és így a jövőről való gondolkodásunk), ha olyan nyelvet beszélünk, amelyben a jelen- és a jövőidő élesen elválik, mint ha olyat, amiben nincs éles nyelvtani különbség a jelen és a jövő között. Morgen regnet es (holnap esik) - mondja a német, jelenidőben. Tomorrow it will rain (holnap esni fog) - mondja az angol/amerikai, jövőidőben. Huomenna on kylmää (holnap hideg van) - mondja a finn, jelenidőben. Il fera froid demain (holnap hideg lesz) - mondja a francia, jövőidőben. És ezektől a nyelvi sajátosságoktól nem függetlenül a németek vagy a finnek lényegesen jobban kalkulálnak a jövővel, de legalábbis többet takarítanak meg, mint a franciák vagy az angolok/amerikaiak.
Tovább is van: a kínaiak, a norvégok vagy a japánok nem kezelik külön a jövőidőt, a görögök, az olaszok vagy a portugálok igen. Ránézésre legalábbis tényleg úgy tűnik, hogy van összefüggés a különböző országok megtakarítási rátája és a jövőidőhöz fűződő viszonya között, íme:
Ennyiből nem tudhatjuk biztosan, hogy vajon tényleg a nyelven múlik-e az önfegyelem. Lehetne például az is, hogy bizonyos országokban eleve jobbak az intézmények, vagyis jobban segítik a tervezést, a jövőről gondolkodást, mások a normák, szabályok, és csak valami véletlen folytán van az úgy, hogy ezekben az országokban más nyelven is beszélnek. Chen úgy választja szét a két hatást, hogy megvizsgálja a kétnyelvű országokat, feltételezve, hogy a jogszabályi környezet és az intézményrendszer ugyanaz minden észt állampolgárnál, akár észtül, akár oroszul beszél, vagy minden svájcinál, akár francia, akár német vagy olasz az anyanyelve. Az eredmények így is hasonlók.
Mindezt elmondja ő is, sokkal szórakoztatóbban:
Lehet, hogy a görögök csak azért nem olyanok, mint a németek, mert nem németül beszélnek. Mindenesetre jó volna megpróbálniuk.