S az ítélet hamarosan meg is fog születni, erre utal a nagy zaj a tárgyalóteremben.
A közös európai pénzrendszert megszületése óta sokan hasonlították az egykori aranystandard rendszerhez, ám Peter Boone és Simon Johnson rövid írása szerint van legalább három olyan elem, amiben az aranystandard más volt. Mi több, az eltérések nemcsak érdemiek, de az összehasonlítás az aranystandard javára dől el.
Amikor az arany volt a világpénz, annak mennyisége a rendszer egészében korlátozott volt. Ezért nem alakulhattak ki olyan óriási adósság szintek sem a kormányzati, sem a piaci szférában, hiszen mindenki tisztában volt azzal, hogy a hitelteremtés nem korlátlan. Az ECB azonban végső sorom mindig tud likviditást teremteni, s ez a kormányokat és a piaci szereplőket is sokkal vakmerőbbé tette.
A pénzügyi piacok és szereplőik óriásokká nőttek az aranystandard óta, vannak bankok, amelyek nagyobbak, mint egyes országok. Miután az államadósság minősége is sokat romlott azóta, ma már nincs olyan dolog, amit valaha kockázatmentes eszköznek tekintettünk. Továbbá, az európai bankok sokkal nagyobb tőkeáttétellel működnek manapság, a saját tőke viszonylagosan alacsony aránya miatt relatíve sokkal kisebb megrázkódtatásokat tudnak elviselni.
Végül, az aranystand rendszerben végső esetben mindig megvolt a lehetőség arra, hogy a résztvevők átmenetileg felfüggesszék a pénz aranyra való átválthatóságát (ilyenkor meg is tették), és a bajba jutott ország inflálhatta gazdaságát. Az eurót használók esetében erre nincs mód, pedig az árak és bérek lefelé való merevsége ma sokkal inkább tapasztalható, mint akkortájt. A bajbajutott országnak deflálnia kellene az egyensúly visszanyeréséhez, ehhez pedig a béreknek csökkenniük kéne. Ennek elfogadására pedig kicsi a hajlandóság, ezt mutatja Görögországban a politikai destabilizálódás.
Az euró sorsa még kétesélyes, de akár így, akár úgy dől el, nehéz évek jönnek.
