A bevezető makrokurzus legelső óráján igyekszünk tisztázni a gazdaság aggregált teljesítményének leírására hivatott mutatók tartalmát, ilyenkor - később szinte soha - szokott szó esni arról, hogy vajon tényleg megfelelő mérőszáma-e a GDP annak, amit mérni szeretnénk vele. A mutatóval szembeni ellenérzések egy jó része persze olyan körökben dívik, amelyeknek tagjai nem ismerik a mutató tényleges tartalmát, de olyanok is megfogalmaznak bírálatokat, akik igen.
Nem méri a jólétet, egy csomó - az emberi élet számára fontos - pozitív dolog nincs benne, és van benne egy csomó más, ami valójában egyáltalán nem kívánatos. Egy főre vetített átlagos értéke semmit sem mond a jövedelmek eloszlásáról, pedig az legalább annyira fontos lehet, mint a szint maga. Az emberi boldogság amúgy sem jár együtt a magasabb GDP-vel. De mégha a GDP növekedés jó dolog volna is, a világ erőforrásainak korlátozottsága miatt a növekedésre épített globális gazdasági rendszer egészében fenntarthatatlan, értelmetlen tehát a GDP növekedésének hajszolása. És ez csak néhány azon kritikák közül, amelyek a közgazdászok egy részét más, a jólétet pontosabban megragadó mutatók kifejlesztésére ösztönzik.
Nicholas Oulton, az LSE kutatója rövid tanulmányában ezeket a bírálati szempontokat, és az ezek alapján (főleg az Egyesült Királyságban) kialakított alternatív mutató javaslatokat veszi górcső alá. A konklúzió pedig lényegileg ugyanaz, ami a standard makroökonómia tankönyvekben olvasható: igen, igen, a GDP semmiképp sem tökéletes mutató, de még mindig a legjobb, a kritikák túloznak. Ha pedig ez így van, akkor a kormányok továbbra is akkor teszik a legjobbat, ha gazdasgpolitikájukkal a GDP hosszú távú növekedését segítik elő. Vagyis: Éljen a GDP!
