A szerzőről: Madár István a Budapesti Corvinus Egyetem Gazdaságpolitika tanszékének adjunktusa. Amiről azonban még híresebb: a Világgazdaság újságírója és szerkesztője 2006-ig, majd a portfolio.hu vezető elemzője és rovatvezetője. 2005-ben elnyerte a Magyar Nemzeti Bank médiadíját. Cikkeiben elsősorban a monetáris és (újabban) a fiskális politika aktuális kérdéseivel foglalkozik, a magyar gazdasági sajtóban párját ritkító felkészültséggel.
A hozzászólás egészben letölthető innen.
Mivel nem vagyok akadémiai, kutató közgazdász, szeretnék egy kicsit eltérni a vitaindítóban megfogalmazott kérdésektől, arról nálam jóval képzettebb szakemberek sok érdekeset és izgalmasat írtak a blog keretein belül. A közgazdász szakma felelőssége, a modellek jelentősége és jelentéktelensége helyett inkább arról gondolkodnék fennhangon, hogy mit hozhat a makro-gazdaságpolitika számára a válság, pontosabb az, ahogy a közgazdaságtudományra a válság hat.
„Miért sírunk vissza hirtelen olyan ötleteket, amelyeket néhány éve mindörökre meghaladottnak és kínosan maradinak tartottunk?” – teszi fel a kérdést a vitaindító, majd gondolkodásra buzdít, elismerve: „öntelt illúzió volna azt gondolni, hogy személyes szerepünk lehet az elméleti közgazdaságtan frontvonalának formálásában vagy a gazdaságpolitikai tanácsadás világszintű divatjának alakulásában.” Ami a gazdaságpolitikai tanácsadást illeti, úgy tűnik, hogy még a hazai tanácsadói divatba sem férkőzött be igazán a magyar közgazdaságtudomány, de ennél érdekesebb a helyzet a kis baromfiudvaron túl.
Régóta az az érzésem, hogy a mainstream közgazdaságtudomány alapvető konszenzusos megállapításai és a gazdaságpolitikai gyakorlat között viszonylag kevés a kapcsolat. Persze van erről egy sor magyarázatunk (hogy csak Kydland és Prescott időinkonzisztenciáját említsük), de igazából a közgazdaságtudomány az utóbbi évtizedekben is gyakran zavart közönnyel szemlélte a gazdaságpolitikusok atavisztikus keynes-i hagyományokon nyugvó keresletszabályozó, szavazatszerző tevékenységét. Ami persze néha alábbhagyott, néha felerősödött, de hogy létezik, azt a mostani válság kezelése is mutatja. Persze a neoklasszikus (vagy az újkeynesi) szintézis kénytelen kelletlen elismerte, hogy az olyan szélsőséges megállapítások, mint a rövid távon érvényesülő Barro-Ricardo ekvivalenciatétel, nem érvényesek. De azért leginkább csak megkönnyebbülten sóhajtott, amikor a válságmentes fejlődést figyelve visszaigazolni látta egyensúlyi tételeit. A politikusok meg csak játsszanak a homokozóban.
Ez szerintem így rendjén is van, ma már minden közgazdász „neoliberális” és „monetarista”, ha ezt a két fogalmat a politikai kommunikáció és az ős-keynes-i reflexek dimenziójában használjuk. (Eközben Keynes forog a sírjában, hogy – a modern közgazdaságtudományhoz való óriási hozzájárulásának dacára – micsoda primitív világlátást jellemeznek a nevével.) Amit azonban most látunk a világban, az zavarba ejtő, hiszen – legyünk őszinték – a mainstream válságmentes fejlődést ígért. Tudom, hogy ez mennyire leegyszerűsítő állítás, talán majd néhányan vitára kelnek vele. A tudomány a valóság megismerésének és leírásának módszere, így 20-30 év válságmentes fejlődés mellett érthető, hogy a fejlett világról miért építettünk fel magunknak optimista képet. Rugalmas, korlátozásoktól jelentősen mentesült piacok, jól informált gazdasági szereplők, pufferként is jól működő értékpapírpiacok – legfeljebb kicsit „súrlódgatunk”, de mi lehet itt a gond?
Persze ez egy merőben leegyszerűsített kép, de a válságért elkeseredetten felelősöket keresők körében kapóra jön, és nem kell figyelembe venni, hogy az utóbbi két-három évtizedben a közgazdaságtudomány óriásit fejlődött módszereit és szemléletét illetően is. Miközben meggyőződésem, hogy ez egy egyértelműen hasznos, értékes folyamat volt, mintha bele is szédült volna saját lehetőségeibe a közgazdász szakma.
Simonovits András erről úgy ír, hogy „1988 körül a fizikusok és a közgazdászok Santa Fé-i találkozóján a fizikusok csodálkoztak, hogy a közgazdászok mennyivel szabatosabban gondolkoznak, mint ők, de ugyanakkor nevettek, hogy a közgazdászok milyen buta modellekre pazarolják energiájukat.” Hasonló az érzésem, amikor tanulmányok tucatjait bemutató levelek érkeznek a mail-boxomba naponta. A közgazdászok közös nyelve a matematika és a modellépítés lett, de eközben mintha kicsit a lingvisztika irányába fordultunk volna. Sokan úgy gondolják, részben ez az oka annak, hogy felkészületlenül érte a szakmát a válság. Őszintén szólva ezzel kapcsolatban vannak kételyeim, de mégis zavartan olvasom azokat a véleményeket is, amikor önfelmentő feladatértelmezésekkel védekezik a közgazdász szakma. (Eközben persze bosszankodom akkor is, amikor közhelyes és hamis mérnök-közgazdász metaforákkal bizonygatják a laikusok: en bloc a közgazdászok okozták a válságot.)
A mostani válság lehetőség. Egyrészt arra, hogy felismerjük, melyek azok a területek, amelyek elkerülték a figyelmünket, vagy implicit módon azt gondoltuk róla, érdemtelenek a kutatásra. Egyes vélemények szerint jól lehet majd „modellekkel magyarázni” a kapzsiságot, szerintem inkább az állami intézmények magatartást, várakozásokat befolyásoló szerepét érdemes vizsgálni. Ha a válság kormányzati, szabályozói kudarc következménye (szeretek ebben hinni), akkor az intézményépítésben előre lehet lépni, ahogy annak idején a jegybanki függetlenség, vagy – itt-ott – a fiskális szabályok megteremtődtek.
Másrészt a válságra adott gazdaságpolitikai (fiskális és monetáris politikai) válaszok is példa nélküliek a modern kapitalista piacgazdaságokban, ez pedig rendkívüli lehetőségeket ad a különleges helyzetek megfigyelésére. Elég, ha ara utalunk, hogy Európa fejlett országai 10 százalék feletti GDP-arányos költségvetési hiányt mutatnak, és deklaráltan nem sietnek a csökkentésével. Olyan mintaországok, mint Nagy-Britannia vagy Írország három év alatt duplázzák, háromszorozzák az államadósság-állományukat – és emelkedő trendben maradnak. Az Egyesült Államokban a monetáris bázis a duplájára emelkedett fél év alatt, miközben a pénzügyi közvetítő szektor multiplikáló képessége eltűnt. A jegybankok – részben valószínűleg jogosan - az inflációs célkövetés sikereként élték meg az alacsony kamatok és az inflációmentes növekedés példátlan történelmi időszakát, ám utólag kiderült, hogy indokolatlanul laza volt a monetáris politika.
A fentiek alapján az alábbi kérdésekben fogom nagy érdeklődéssel kísérni a közgazdaságtudomány új kutatásait, válaszkísérleteit (miközben persze lehet, hogy egészen máshol találjuk majd meg az igazi válaszokat). Ezek egy részében már most is élénk vita zajlik, máshol talán még kevésbé pezseg a tudományos élet.
Hoz-e általánosítható tanulságokat a válság a pénzügyi szabályozók, ellenőrző intézmények területén? Elkezdődik-e a globális tőkepiacok szabályozásáról szóló gondolkodás, illetve hová vezet mindez? Milyen új felfedezéseket tesz a közgazdaságtudomány, a döntéselmélet, a politikai gazdaságtan a válság kapcsán?
Hogyan lehet az inflációs célkövetés rendszerét összehangolni a pénzügyi stabilitás követelményével? Meg lehet-e őrizni a transzparens szabálykövetést az új felfogásban? Érdemes-e kísérletet tenni arra, hogy az eszközárak alakulását világos módon a döntési procedúra részévé tegyük?
Milyen középtávú hatása lesz a „qualitative” és „quantitative easing” alkalmazásának? Kiderül-e valami új a monetáris politika cikluskezelő képességéről? Meg lehet-e infláció (esetleg újabb monetáris sokk által kiváltott reálgazdasági válság) nélkül úszni az extrém laza monetáris politikát?
Újra kell-e írni a transzmissziós mechanizmus összefüggéseit? Miként hat majd a magánszektor eladósodottsága a kamat-, illetve eszközár-csatornákra?
Melyik válságkezelő eszközök lesznek azok, melyekről évtizedek múltán is azt gondoljuk, hogy ezek sikeresek voltak, lesznek-e olyanok, amelyikre elborzadva gondolunk majd?
Milyen hosszú távú hatásai lehetnek az állam példátlan eladósodásának? Évtizedes kiigazítási igényt veszünk-e ezzel a nyakunkba? Miként ha majd a gazdasági növekedésre, esetleg akár a potenciális pályára is, hogy a hirtelen lazává váló gazdaságpolitikát várhatóan jóval hosszabb szigorú periódus követi majd?
Azt sejtem, hogy a közgazdaságtudomány főárama a válság hatására a laikusok számra kicsit elvont, köldöknézős irányból a gyakorlatiasabb kérdések felé mozdul. Talán születnek majd új, korszakos megállapítások, a diszciplína gondolkodását alapjaiban is formáló felfedezések. Ez talán nyitottabbá teheti közgazdaságtudományt, közvetve elősegítheti, hogy olyan „válsággyanús” területek is jobban a főáram középpontjába kerüljenek, mint az ökológiai fenntarthatóság kérdése.
