A jó magyarok utálják az adósságot. A kormányok által felhalmozott államadósságot kifejezetten, erről hajlamosak úgy gondolkodni, mint amihez semmi közük, de legalábbis az volna az igazságos, ha nem volna. A régi rendszerből örököltet azért utálják, mert azt a kommunisták maguknak vették fel, az azóta keletkezetteket meg…. jórészt ugyanezért. De azt is utálják, amit lakásra meg LCD tévére maguk mint lakosság vettek fel, mert az is csak az erőszakos bankok miatt van. Sokan osztják azt is, hogy az adósság minden gazdasági baj végső okozója, és hogy ha nem volna adósság, akkor már a Kánaán küszöbén állnánk.
Az adósságot ugyan utáló, de a pénzügyi kérdések iránt nem érdeklődő honfitársaink jó részének talán nem nyilvánvaló, hogy a nemzetközi intézményektől (Európai Unió, IMF, Világbank) válságkezelésre eddig felvett és a tervek szerint hasonló nagyságrendben felveendő irtózatos összegű hitelek miért is segítenének olyan bajokon, amit – szerintük – az eddigi magas adósságszint okozott. Miből fogjuk kifizetni ezeket az újabb hiteleket, ha már az eddigiekkel is problémáink voltak?
Szerencsére erre az utóbbi kérdésre úgy is adható válasz, hogy közben nem kell firtatni, vajon tényleg az adósság magas szintje-e a gazdasági problémák gyökere. A fenti intézményektől felvett hitelek, legalábbis ha arra fordítjuk, amire adják őket, nem növelik sem a nemzet, sem az állam adósságát. A mostani pénzügyi válság markáns vonása a hitelcsatorna eldugulása, és a forrásokkal rendelkezők kockázatkerülésének példátlan megnövekedése. Így azok a most kockázatosnak minősített felhasználók (vállalatok vagy akár Magyarország kormánya), akik szokásos gazdálkodásukhoz külső forrásokat vesznek igénybe, egyáltalán nem vagy csak megfizethetetlen áron jutnak forráshoz. Aki a lejáró hiteleit nem tudja megújítani, az becsődöl. Az intézményektől a csőd elkerülésére felvett hitelek nem az adósságállományt növelik, hanem kiváltják a lejáró hiteleket, amiknek megújítására piaci forrás nincsen. Ha nem volna válság, akkor is ugyanennyi (vagy több) külföldi hitelt vennénk fel, most ezzel az akcióval a piaci hitelek aránya csökken, a nem piacról felvetteké növekszik.
Szemben a vállalati szférával és a feltörekvő országok kormányaival, a gazdag országok kormányai olcsóbban jutnak hitelhez, mint bármikor. Éppen azért, mert a hisztérikus kockázatkerülés miatt a befektetők az ő állampapírjaik felé fordultak. A német, angol vagy amerikai kincstár 1-2 százalékos kamatra tud középtávon is hitelt felvenni. Ha tehát a gazdag országok kormányai a piacok által nekik olcsón felkínált hitelt felveszik, és továbbadják azoknak, akiktől a hitelpiac ezt most megtagadja, akkor semmi mást nem tesznek, mint hogy az átmenetileg bedugult pénzügyi közvetítő csatornák helyébe lépve elősegítik a források áramoltatását a felhasználók felé. Ha a segélycsomag eléri célját, akkor a válság elmúltával a hazánkhoz hasonló országok számára ismét megnyílnak a magánfinanszírozás csatornái, és az új, piaci hiteleikkel visszafizethetik a nem piaci kölcsöneiket.
Miből fogjuk visszafizetni az IMF-hitelt? Az egyszerű válasz az, hogy a pénzügyi piacokról felvett hitelekből, amikor majd újra a rendelkezésünkre állnak. Ez egyben biztos jele lesz a dolgok rendeződésének, és akkor majd megint érdemes lesz elgondolkodni azon, hogy akarjuk-e csökkenteni az adósságot. Ez utóbbi ugyanis egészen más kérdés, mint a mai segélycsomagok igénybevétele.
(Ez az írás megjelent a Magyar Narancs 2009/10. számában)
