Miközben megállás nélkül hangoztatjuk, hogy a világgazdasági válság a magyar gazdaságot milyen rossz állapotban érte, s hogy emiatt a mea culpa is, meg a reformgyürkőzés is indokolt, abban is közmegegyezés van, hogy a csapás maga kívülről jött. Sem a források elapadását, sem az exportpiacok összeomlását nem a magyar gazdaság kórjai idézték elő. Ám éppen ez irányította a figyelmet arra, hogy a világ tőke- és árupiacaiba való integrálódásnak kockázatai, s ezek realizálódásakor negatív következményei is lehetnek. Nem is meglepő reakcióként a legkülönbözőbb szinteken fogalmazódnak meg javaslatok olyan stratégiákról, amelyek a függés – ők gyakran úgy mondják: kiszolgáltatottság – csökkentését, a külföld helyett saját erőnkre való intenzívebb támaszkodást szorgalmazzák.
Most nem azokról beszélek, akik bajainkat amúgy is a külföldi tőke sanyargatásának tulajdonítják, válságtól függetlenül is szívesen kipenderítenének minden idegent, s egy füst alatt a latin ábécé helyett a rovásírást is mindjárt bevezetnék. Ők nincsenek sokan, többen vannak azok, akik amúgy pártolják az integrációt, csak a mostani negatívumok és a bizonytalanság rettentette meg őket.
A jelszószerű iránymutatásoknak megvan az az előnye, hogy sok embert képesek mozgósítani, hiszen az érzelmekre hatnak. A rossz hír az, hogy ugyanez a hátrányuk is; nem következik belőlük részletes akcióterv arról, hogy pontosan mit is kell másképp csinálni, és az pontosan mely bajunkra és hogyan hoz gyógyírt.
Ha az önerőre támaszkodás stratégiáján azt kell érteni, hogy ezentúl mint nemzet együttesen nem költünk többet, mint amekkora a jövedelmünk, sőt, kevesebbet fogunk költeni, hogy a magas adósságszintünket csökkenthessük, akkor e javaslat mögé magam is odaállnék. A válság kényszere miatt most egy jó darabig amúgy is ez fog történni, de ezt a szabályt hosszabb távon is hasznos volna követni, akkor is, amikor már megint lesz hitel. Más kérdés, hogy ha az önerőre támaszkodás jelszava világosan ezt jelentené, akkor már korántsem volna akkora mozgósító ereje, és e zászló mögött már nem volna tülekedés.
A több megtakarítás, s ezáltal a nettó külső finanszírozás csökkentése ugyanakkor egyáltalán nem jelenti azt, hogy kisebb volna a külföldi tőke jelenléte akár technológiát idehozó működő tőkeként, akár finanszírozóként, és a gazdaság kis méretéből fakadó exportorientáltságon sem változtatna egy jottányit sem. A tőkeáramlások egyenlege volna ránk nézve kedvezőbb, a hazai megtakarítások ugyanúgy a nemzetközi pénzügyi piacok közvetítésével jutnának el felhasználóikhoz, mint bárki máséi, és ha egyszer végre nálunk is euró lesz, akkor az állam finanszírozása szempontjából sem lesz jelentősége annak, hogy közvetlenül a hazai megtakarításokhoz férjen.
A nemzetközi gazdasági integráció visszafordítási kísérlete (magyar fogyasztó magyar termelőtől vegyen, magyar megtakarítás magyar vállalatot finanszírozzon) már csak uniós tagságunk miatt sem opció. De már az is nagy kár volna, ha az ilyen érzelmekre játszó politika – mint már annyiszor – az EU-t mumusnak használná (mi szeretnénk a nemzet érdekében védelmet nyújtani a külföldiekkel szemben, de sajnos az uniós szabályok….). Az elzárkózás nem érdeke a nemzetnek. Az, hogy időnként vannak válságok, s ilyenkor mind a finanszírozás, mind a kereskedelem átmenetileg súlyos zavarokat él át, az semmit sem változat azon az Adam Smith által a tizennyolcadik században felismert tényen, hogy hosszú távú jómódunkat a széleskörű szakosodás, specializálódás alapozza meg. Márpedig a mai technikai és kereskedelmi körülmények között ez csak globálisan, a nemzetközi színtéren valósítható meg. Van kockázata az integrálódásnak, a világpiacba való beágyazottság nagyobb bizonytalansággal jár. Ennek hiánya viszont biztos nyomorral.
(Ez az írás megjelent a Magyar Narancs 2009/14. számában)