A globális recesszió közepéből kitekintgetve talán érthető, hogy a szakértők nem rendelkeznek pontos forgatókönyvekkel a még ránk váró gyötrelmek hosszáról és jellegéről. A tisztánlátást, s főleg annak kommunikációját nem könnyíti a hirtelen megszaporodott próféták és dervisek zaja, akik a „válság” kellőképpen aluldefiniált fogalmával felfegyverkezve a világ, de legalábbis a kapitalizmus közeli végét vizionálják. A baj valóban nagy, ám nem árt, ha történelmi perspektívában szemléljük. A világ egészének termelése reálértékben 1980 és 2007 között közel két és félszeresére (!) növekedett. Ha a legpesszimistább jóslatok válnak valóra, akkor 2008-2010 folyamán ebből fog a válság elvinni tíz százalékot. Akinek ez a világvége, azt azért nehéz meggyőzni bármiről is. A jóléthez persze gyorsan hozzá lehet szokni, abból bármennyit elveszíteni nagyon kellemetlen. Nem beszélve arról, hogy a veszteségek egyenetlenül oszlanak meg. Aki állását vagy egy élet felhalmozott vagyonát veszti, az sokkal rosszabbul jár az átlagnál. De hát a hurrikán meg az árvíz idején sincs ez másképp.
Évszázadok óta ismert a piacgazdaságnak az a természete, hogy benne fellendülések és visszaesések váltogatják egymást. Az volna a meglepő, ha nem így volna. A rendszer gazdasági egységek milliói – a mai globális világban milliárdjai – decentralizált döntéseinek sorozatán alapul, ne várjuk el, hogy növekedése vonalzóval mérhetően egyenletes legyen. A kérdés nem az ingadozások ténye, hanem a mértéke.
A konjunktúraciklus a rendszertelenül bekövetkező kezdeti kiváltó ok (az ún. sokk) és az erre adott válasz (az ún. terjedési mechanizmus) együttes eredménye. Az utóbbi miatt van az, hogy az időben akár rövid sokk is – bonyolult áttételeken át – több negyedévre vagy akár évre elnyúlva fejti ki hatását. Ez „gondoskodik” arról is, hogy a szereplők egymásra hatása miatt bárhol is keletkezett az indító sokk, a következmények átterjednek a gazdaság szinte valamennyi ágára, és – ha elég nagy a sokk – a globalizáció által összekapcsolt valamennyi országra.
Sokk és terjedés
A válságot kiváltó sokk a vagyonpiaci árbuborék kipukkadása volt. Mivel a gazdaság szereplői vagyonfelhalmozásukat – vállalatok a termelő tőkét, háztartások lakásukat, autójukat – részben hitelből finanszírozzák, a vagyoneszközök árának zuhanását az adósok tömeges fizetésképtelensége, a bankok megrendülése, a hitelpiac összeomlása követte.
Magát a buborékot – mint ismeretes – sok tényező együttese idézte elő. Laza monetáris politika, az, hogy egyes gyorsan növekvő nagy feltörekvő országok – mindenekelőtt Kína – megtakarításai az amerikai pénzpiacra ömlöttek, a subprime hitelek megjelenése és értékpapírosítása és még számos tényező. Mindezek pedig együtt jártak a kockázatok iránti érzékenység csökkenésével és a hitelezési standardok romlásával.
A lufi kipukkadsa után a hatalmas veszteségek és a még nagyobbaktól való félelem a bankok egymás közti hitelezését is megakasztotta. A források végső felhasználókhoz való áramlása pedig teljesen leállt, súlyos helyzetbe hozva a termelő vállalkozásokat. Az árupiaci kínálatot fékező hitelszűke (ún. credit crunch) a világ gazdaságának ilyen drámai visszaeséshez önmagában kevés volna. A pénzügyi válságnak azonban közvetlenül a keresletre is súlyos negatív hatásai vannak. A háztartások nagy vagyonvesztést szenvedtek el, házaik értéke zuhan, pénzügyi befektetéseik olvadoznak. Ez önmagában is a kiadások csökkentésére ösztönzi őket. A tovaterjedő hatások – a termelés csökkenése munkahelyek elvesztését, folyó jövedelmek csökkenését vetíti előre – még fokozzák az aggodalmat, ez is a kiadások csökkentésére késztet. Ha azonban mindenki visszafogja kiadásait, akkor nem is termelik meg azokat a javakat, amiket nem venne meg senki. E folyamat a globalizálódott termelési, kereskedelmi kapcsolatok révén mindenkire átterjed, aki része az integrált világgazdaságnak. Ha nálad válság van, és nem veszed meg az én exportomat, akkor nálam is esnek a jövedelmek, én sem veszem meg a tiédet.
Súlyos recessziót nemcsak pénzpiaci összeomlás okozhat, de az elmúlt évszázad visszaesései közül jónéhány ilyen volt. A példákat természetesen az 1929-33-as világválság nyitja, de ez történ Japánban a 90-es években, Svédországban 1991-ben és ilyen volt az 1997-es ázsiai válság is. Ezek alapos vizsgálata azt mutatja, hogy sem az összeomlást megelőző árbuborék, sem a sokk, sem a terjedési mechanizmus nem különbözött érdemben attól, ami most folyik. Az egyetlen olyan elem, amit eddig nem tapasztaltunk, az a subprime hitelek átcsomagolása és a pénzpiaci zavarban betöltött szerepe, ám a reálgazdaságra való átterjedési folyamatban – ha érthető rosszkedvvel is - de már jól ismert jelenségeket követhetünk végig. Ha pedig ez így van, akkor a korábbi esetek némi támponttal szolgálhatnak abban, hogy mire számíthatunk még. Ezen válságok átlagolt adatai szerint a részvényárfolyamok esése kb. 55, az ingatlanoké 30-35%-ot tett ki, és nagyjából ekkora esést mértek most is az USA megfelelő piacain. A régebbi válságokban az output visszaesése átlagosan 9,3%, a munkanélküliségi ráta növekménye 7% volt, a mostani válságban ezt még nem közelítették meg. Optimisták ebből következtethetnek arra, hogy ez a válság kisebb, mint az átlagos, pesszimisták gondolhatják azt, hogy a java még hátravan. Ám miután jórészt ismert jelenségek sorát tapasztaljuk, nincs ok arra, hogy valami egészen új világrend eljövetelére számítsunk. A rossz hír az, hogy a válság súlyos. A jó az, hogy a korábbiak is ilyenek voltak, s azok is mind elmúltak egyszer.
A nagy piacgazdaságok kormányainak válságkezelő erőfeszítései három csoportba sorolhatók. Egyrészt igyekeznek „kipucolni” a bedugult hitelcsatornát, hogy a hitel ismét a felhasználók rendelkezésére álljon. Ide tartoznak a legkülönbözőbb „bankmentő” intézkedések. Addig is, amíg ez sikerül – egyelőre inkább nem – megpróbálják a nem működő hitelpiacok szerepét pótolva forráshoz juttatni azokat, akik nélküle alámerülnének. Az autógyárak és más nagy termelők számára összeállított csomagok tartoznak ebbe a körbe. Végül, a klasszikus keresletélénkítő eszközökkel, költségvetési kiadásokkal és agresszív monetáris lazítással próbálják élénkíteni a megroggyant keresletet.
Abban nincs is véleménykülönbség az elemzők között, hogy a hitelezés újraindítására és a kereslet fellendítésére van szükség, abban annál inkább, hogy azok a konkrét formák, amelyeket a kormányok alkalmaznak, valóban alkalmasak-e erre. A pénzügyi közvetítés helyreállításának legnagyobb nehézsége az, hogy nagyon nehéz úgy feltámasztani a hitelcsatornát, hogy az adófizetők pénze ne az elúszott korábbi befektetések megtérítését, hanem valóban a hitelnyújtás feléledését szolgálja, hiszen nyilvánvalóan csak az utóbbi a közérdek. A költségvetési kiadások felduzzasztását, az infrastrukturális fejlesztésekről szóló elképzeléseket pedig azért kísérik viták, mert az elmúlt évtizedek akadémiai vizsgálatai sok kétséget támasztottak azzal kapcsolatban, hogy mennyire tudják felpörgetni a gazdaságot. Az viszont sokkal inkább konszenzussá vált az elméleti és empirikus irodalomban, hogy az államadósság felduzzadása hosszú távon számos nehézséget okoz. Klasszikus monetáris lazítás pedig azért nem lehetséges, mert a jegybanki kamatok már így is a zéró közelében vannak – márpedig az alá nem süllyedhetnek. A viták élesek és kemények, az eredmények pedig egyelőre nem látszanak.
Magyarországon nem volt buborék, és a bankrendszer is mentes volt a világválságot kirobbantó rossz hitelektől. Ám – mint külső forrásokra erősen támaszkodó, kis, nyitott, exportorientált gazdaság – a terjedési mechanizmussal a baj hozzánk is eljutott: finanszírozási forrásaink elapadtak és a termékeink iránti globális kereslet visszaesett. Mivel ezek olyan külső hatások, amelyeket nem tudunk megváltoztatni, számunkra a válság akkor múlik majd el, ha a világgazdaság ismét erőre kap. Élénkítő csomagon pedig nekünk biztosan nem kell gondolkodnunk.
(Ez az írás megjelent a HVG 2009/14, számában)
