A magyarok nem szeretik a multikat. Az átlagos magyar a külföldiekkel szemben amúgy is – mondjuk így - tartózkodó, a tőkét meg egyenesen utálja. Miért is lobogna e kettő közös részéért?
Akit nem szeretünk, arról könnyebb elhinni a rosszat. Miután a magyarok zöme nem sokat bíbelődik a gazdaságstatisztikai adatok tanulmányozásával, a multik gazdaságunkban betöltött szerepe a közvélemény számára mindenekelőtt hit kérdése. Még a mértékadónak számító hírcsatornákon is egészen elképesztő, elvileg is lehetetlen számok tudnak keringeni a rajtunk megkeresett mesés profitjaikról, az országból kivitt hatalmas vagyonokról.
A multikhoz való viszonyban is számít a politikai meggyőződés. Ironikus módon a paletta egymást ősellenségként kezelő szélei abban megegyeznek, hogy a „nemzetközi monopóliumok” a gazdasági romlás végső forrásai, a mérsékeltebb közép inkább valami szükséges rosszként tekint rájuk. Ám még az utóbbiak számára is nyilvánvaló az a méltánytalanság, amit az általuk kézhez kapott - vagyis ismert - és a multik által bezsebelt - vagyis vélelmezett - jövedelmek arányaiban sejtenek.
Időről időre fel is vetődik a szándék a multik és a nemzet közti jövedelemelosztás békés, de kemény tárgyalások útján való módosítására. Különösen ezekben a válságos időkben, amikor nekünk is kevesebb jut, nem várhatják el, hogy mi viseljük az összes terhet, ha nálunk akarnak profitot szerezni, tessék arányos részt vállalni – így hangzik az érvelés. Amiben persze megint ott rejlik az a vélelem, hogy a válság a multi profitját amúgy változatlanul hagyná, ezt biztos forrásból tudjuk, és a világért össze nem kapcsolnánk azokkal a híradásokkal, amelyek csőd szélén álló világcégek hatalmas veszteségeit sorolják.
Mégis, a fenti érvelésnek csak a kisebbik baja, hogy figyelmen kívül hagyja a tényeket. A nagyobbik a gazdaság működésének félreértése, az a vélelem, hogy a multik jövedelmének megcsapolása, az általuk és a nemzet által realizált jövedelmek megosztása csak szándék és olyan döntés kérdése, amelynek során a torta, amin osztozkodunk változatlan marad. A félreértéseket még csak fokozzák azok a konkrét esetek, amelyeket e nézet hívei citálni szoktak a más országok miénknél keményebb kormányzati fellépésének eredményességéről. A probléma az, hogy amikor egy kormány egyik napról a másikra a világcégek helyi leányvállalatainak profitját érdemben megcsapoló lépéseket tesz, akkor a multiknak rövid távon rendszerint tényleg nincs sok választása, hiszen azonnal bezárni sokkal több veszteséget okozna, mint a profit egy részéről lemondani. De azt azért naivitás gondolni, hogy csak a tortát vágtuk másként, s minden más változatlanul marad.
Ha a Magyarországon működő multinacionális vállalatok a világ más részeire telepített egységeikhez képest tényleg aránytalanul sokat keresnének nálunk, akkor habozás nélkül ide telepítenék a többieket is. Ők ugyanis tényleg a hosszú távú profitra hajtanak. Ám ebből az is következik, hogy ha a különlegesen mesés profitoknak csak a töredéke igaz volna, akkor már a világ minden tőkéje nálunk volna. A mai, szinte teljesen szabad tőkeáramlás mellett, ha vannak komoly különbségek a hosszú távú profitrátákban, azok csakis egyéb hátrányosabb feltételekért, nagyobb bizonytalanságét, zavarosabb, nehezebben áttekinthető állami szabályozásért és hasonlókért kárpótolhatnak.
Ezek közül éppen a nálunk telephelyet létesíteni szándékozóknak nyújtott kedvezmények teljes nyilvánossága, átláthatósága és mindenki számára egységes alkalmazása volnának azok az eszközök, amelyek a hozzánk települő multik egymással való versenyét fokozhatnák. A nyílt verseny ugyanis közismerten sokkal nagyobb erő a profitok kordában tartására, mint bármilyen adminisztráció.
(Ez az írás megjelent a Magyar Narancs 2009/16, számában)
