A szerzőről: Major Iván 1973-ban végzett a Közgazdaságtudományi Egyetem Elméleti-Gazdaságpolitikai szakán, 1996-ban nagydoktori címet szerzett. Vezette a Pannon Egyetem Közgazdaságtan Tanszékét és a Gazdálkodás- és Szervezéstudományi Doktori Iskoláját, jelenleg a BME professzora valamint az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének tudományos tanácsadója. Kutatási területe a Kelet-Közép-Európában zajló gazdasági és szerkezeti átalakulás mikroökonómiai megközelítése, a verseny- és piacelmélet; a szolgáltatások, infrastruktúra és a gazdasági fejlődés közötti összefüggések, valamint a közszolgáltatások piacszabályozása. Oktatott több nemzetközi egyetemen, számos nemzetközi kutatási ösztöndíj nyertese.

A hozzászólás pontos hivatkozásokkal egyben letölthető innen.

Egzaktság és racionalitás a közgazdaságtudományban

A 2007 óta fokozatosan, majd 2008 októberétől viharos gyorsasággal kibontakozott világméretű pénzügyi válság – amelynek természetéről a későbbiekben még ejtek néhány szót – egyre inkább középpontba állítja a közgazdász szakma, és azon belül is az elméleti közgazdaságtan felelősségét a válság bekövetkeztében. Írásomban meg sem kísérlem áttekinteni a vádak és védekezések ma már könyvtárnyi irodalmát. Itt csak jelzem, hogy a közgazdászok felelősségének vizsgálata önmagában is legalább két kérdés megválaszolását igényli: (1) volt-e szerepe az elméleti-elemző közgazdászoknak – és ha igen, miben állt ez a szerep – a válság kialakulásában? (2) Képesek voltak-e a közgazdászok időben és megfelelő pontossággal előre jelezni a válság bekövetkeztét és annak mélységét? Ezeknek a kérdéseknek a részletes megválaszolása sziszifuszi elemző munkát tenne szükségessé, amelyre most nem vállalkozom.

A válság kibontakozása nyomán mind a kritikusokat, mind az „apologétákat” egyre szélsőségesebb indulatok és gondolatok vezérlik. Az uralkodó közgazdaságtani paradigmát támadók közül sokan egyúttal a liberális kapitalizmust is sietve eltemették. Glatz Ferenc, a Magyar Tudományos Akadémia egy korábbi elnöke például – miután sommásan megállapította, hogy a liberális kapitalizmus halott – egyenesen a „világkormány” megalakításától és annak mindenre kiterjedő szabályozó funkcióitól remélte a gazdasági bajok orvoslását. Véleményével nem volt egyedül. Számos hazai és nyugati politikus, de közgazdász is hasonló húrokat pengetett.

A másik oldalon sokan úgy tesznek, mintha mi sem történt volna. „Válságok jönnek-mennek, a piacok meg majd elrendezik a dolgokat, ahogyan szokták.” A nem elvakult mainstream-hívők, akik bár korábban azt fogalmazták meg, hogy a közgazdaságtan csak akkor tarthat igényt a tudomány rangjára, ha olyan egzakttá képes válni, mint például a fizika, egyre gyakrabban hangoztatják, hogy a mi diszciplínánk társadalomtudomány. Olyan tudomány tehát, amely emberek, nagyobb embercsoportok viselkedésével, döntéseivel foglalkozik, ezért nem is kérhető rajta számon a gazdasági folyamatok matematikai pontosságú leírása és még kevésbé a jövőben bekövetkezhető események pontos előrejelzése. Ezek a mondatok néhány – de nem minden – mainstream-hívő kijózanodását jelzik.

Írásomban nem foglalkozom a legújabb divatot formáló, vagy az új divathullámra felkapaszkodni igyekvő – a kapitalizmus végét látó – váteszekkel, mert az általam megismert kijelentéseik nem tesznek lehetővé szisztematikus elemzést. Nem térek ki részletesen a főáramú közgazdaságtanban az utóbbi évtizedben formálódó „új szintézis” (Woodford, 2008) minden elemére sem, bár ezek vizsgálatát lehetségesnek és fontosnak tartom. A továbbiakban lényegében egyetlen kérdésre összpontosítok: a „racionalitás” és az „egzaktság” közötti összefüggésekre a főáramú közgazdaságtanban.

Induljunk el azonban a Woodford-i új szintézistől! A szerző öt pontban foglalta össze ennek a szintézisnek a leglényegesebb alkotó elemeit. Az első alkotóelem az általános (makro-) egyensúly intertemporális keretek közé helyezése, mert – véleménye szerint – ezáltal vált lehetővé a nemzetgazdaságok rövid távú és hosszabb távú ingadozásainak egyetlen elemzési keretben történő vizsgálata. A második alkotóelem az empirikusan tesztelhető strukturális (azaz dezaggregált) ökonometriai modellek használata a kvantitatív gazdaságpolitikai elemzések (policy analysis) során. A harmadik: a gazdasági szereplők várakozásainak endogén változókként való beépítése a modellekbe, vagy másképpen, a racionális várakozások feltevésének alkalmazása. A negyedik alkotóelem a „reálsokkok” beépítése a makrogazdasági elemzésekbe, tehát a technológiai változások, a gazdasági szereplők preferenciáiban bekövetkező módosulások vagy a kormányzati gazdaságpolitika hatásainak explicit szerepeltetése a makrogazdasági folyamatokat alakító tényezők között. Woodford – és mások – talán ezt tekinti az új szintézis legfontosabb elemének, hiszen ezáltal valósul meg a modell-szintű elemzésben az egyéni fogyasztói és termelői döntések közvetlen összekapcsolása a makrofolyamatokkal. (A nevezetes DSGE-modellekről van szó.) Végül, az ötödik: a monetáris politika – szemben a klasszikus monetarista nézetekkel – képes hatékonyan befolyásolni a makrogazdasági folyamatokat, ha nem is a pénzmennyiség szabályozása révén, hanem főként az inflációs cél meghatározásával.

Noha az újklasszikus makroökonómia predikciós erejét sokan elsősorban az intertemporális modellek alkalmazásában látják, szerintem a legfontosabb újítása nem ez, hanem a mikroökonómiai alapok és a gazdasági szereplők viselkedését leíró mikromodellek beépítése a makroökonómiai elemzési keretbe. És éppen ez az a pont, ahol a legsúlyosabb zavarok támadtak az újklasszikus modellek értelmezésében és alkalmazásában. Nevezetesen: az újklasszikus iskola a gazdasági szereplők viselkedési szabályosságainak egzakt leírását egybecsúsztatta a szereplők racionalitásának feltevésével. A gazdasági viselkedés leírásának egzaktsága azonban távolról sem azonos a szereplők racionalitásával. A továbbiakban az egzakt modellek és a racionalitási feltevések közötti különbség természetét fejtem ki részletesebben.

Ha elfogadjuk – és aligha tehetnénk mást –, hogy a közgazdaságtudomány, és azon belül a makroökonómia, emberek vagy embercsoportok gazdasági döntéseinek és viselkedésének szabályosságait vizsgálja, akkor azt is tudomásul kell vennünk, hogy a szereplők gazdasági döntéseiben nem kizárólag gazdasági motivációk játszanak közre. Amikor például a fogyasztók preferenciáiban, illetve preferencia-rendezésében bekövetkező változásokat és az ezekhez kapcsolódó fogyasztói döntéseket vizsgáljuk, nem hagyhatjuk(nánk) figyelmen kívül a preferencia-rendezésre ható pszichológiai, szociológiai, történeti és egyéb, a humán tudományok által vizsgált tényezőket sem. Következne-e az említett tényezők figyelembe vételéből az, hogy fel kell adnunk a fogyasztói döntések egzakt leírására való törekvést és így az egzakt, matematikai formába öntött modelleket? Nem következne. Amikor a pszichológusok vagy a szociológusok különféle emberi viselkedések okait vizsgálják, maguk is ismétlődő szabályosságok, mérhető eredmények megfigyelésére és elemzésére törekszenek. Céljuk tehát az – vagy ésszerűen annak kéne lennie – hogy minél egzaktabb módon tudják leírni, majd az elemzésük eredményei alapján előre jelezni, hogy bizonyos fajta pszichés vagy szociális hatások adott prediszpozíciójú emberekből milyen reakciókat váltanak ki. Az egzakt modellek, statisztikai, ökonometriai elemzések alkalmazásával tehát önmagában nem lehet baja annak, aki az emberi viselkedés és döntés különböző aspektusait tudományos módszerekkel igyekszik vizsgálni.

Az én bajom azzal van, ha a közgazdaságtudomány messze túlterjeszkedik kompetenciája határain. A főáramú közgazdaságtan legalább Ronald Coase óta – ha nem korábban – az emberi lét minden aspektusát igyekszik „bekebelezni” és saját kiindulópontjairól magyarázni. Ennek szemléletes példái Gary Becker írásai, amelyekben a szerző a családok gyermekvállalási döntéseit vagy a házasságot hasznosságmaximalizálási döntésként írja le. Nem vitatom, hogy az említett döntésekben az egyének vagy a családok gazdasági megfontolásai is szerepet játszanak. De ezek a gazdasági megfontolások aligha hozhatók azonos alapra – és így nem mérhetők azonos módon egy, az emberi lét minden aspektusát magában foglaló hasznossági függvényben – az emberek érzésein és más, nem-gazdasági megfontolásain alapuló motivációkkal. Hagyjuk meg a többi, emberekkel foglalkozó tudománynak azt a lehetőséget, hogy a saját alapjairól magyarázza az emberi viselkedés és döntések különféle aspektusait. Ezt még akkor is célszerű és szükséges megtennünk, ha a többi társadalomtudomány – kiinduló feltevéseiben, nyelvezetében és módszertanában – egyre inkább igyekszik hasonulni a közgazdaságtanhoz.

Mint láttuk, a közgazdaságtudomány nem teljesen vétlen abban, hogy a vele szembeni várakozások túlzókká váltak, az előrejelzési hibái miatt azonban értelmetlenség azt követelni, hogy dobja ki eddigi teljes elemzési eszköztárát. Bár általában nem szerencsés analógiák használatával érvelni egy állítás elfogadhatósága mellett, most mégis engedtessék meg nekem, hogy ezt tegyem, az iménti gondolatok érthetőbbé tétele érdekében. A meteorológusok bonyolult sztochasztikus modellek segítségével elemzik az időjárásban bekövetkező változásokat és ezeket a modelleket használják időjárási előrejelzéseik kidolgozásához is. Jól tudjuk, hogy az előrejelzéseik távolról sem pontosak. Következhet-e ebből, hogy azt kéne követelnünk a meteorológusoktól: használják inkább a létrás békát az előrejelzéseknél? Aligha. Inkább arra kell törekedniük, hogy növeljék az általuk gyűjtött adatok mennyiségét és szélesítsék az adatmerítés bázisát. Mint ahogyan ezt kell tenniük – és teszik is – a gazdasági adatok alapján makrogazdasági összefüggéseket keresők és a gazdasági előrejelzők.

A megfigyelt adatok körének kiszélesítését célzó erőfeszítések nem is maradtak eredménytelenek. Jól működtek mindaddig, amíg a nemzetgazdaságok nem tértek le végletesen a korábbi pályájukról. Az USA gazdasága és Nyugat-Európa az elmúlt 20 évben viszonylag kiegyensúlyozottan növekedett. A kisebb megrázkódtatások kívülről érték ezeket a piacokat, például az ázsiai pénzügyi krízis formájában. A kormányok és a nemzeti bankok sikeresen kezelték az újklasszikus közgazdaságtan által ajánlott monetáris politikai eszközöket, elsősorban az inflációs célkövetés eszköztárát. Bár a fiskális politikában kevésbé bizonyultak sikeresnek – mert a nagy szociális rendszerek átalakításában csak részleges eredményeket sikerült elérniük, miközben a pénzügyi egyensúlytalanságok innen eredtek –, ez azonban nem vezetett a nyugati gazdaságok súlyos egyensúly-vesztéséhez. Úgy tűnt tehát, hogy a gazdasági előrejelzések egyre pontosabbakká és megbízhatóbbakká váltak.

A korábbi fejlődési pályától az utóbbi években történt drasztikus eltérésnek nem az elemzők által megfigyelt „hagyományos” gazdasági tényezők között kereshető az oka. Szemben az 1929–33-as gazdasági válsággal, a jelenlegi válságot nem előzte meg olyan súlyos kezdeti sokk, mint amilyen az első világháború volt. A fejlett gazdaságok termelékenységében nem történt visszaesés, a jelentős gazdasági ágazatok látványosan bővültek. Nem volt jele a piacokon túlkeresletnek (vagy kínálat-hiánynak). Így a közgazdaságtan által fontosnak tartott növekedési tényezők megfigyeléséből és a növekedést leíró-elemző makro-modellekből nem is lehetett volna következtetni a válság közeledtére. Az alábbiakban amellett érvelek majd, hogy a jelenlegi válság legfontosabb oka a szó hagyományos értelmében nem gazdasági, hanem sokkal inkább pszichológiai-szociológiai volt. Végeredményben megállapíthatjuk tehát, hogy a közgazdaságtudománynak az a törekvése, miszerint igyekszik minél egzaktabban leírni a gazdasági szereplők viselkedését, nem tehető felelőssé azért, mert a gazdasági elemzők állítólag nem voltak képesek idejében előre jelezni a válság bekövetkeztét.

Valóban nem léteztek ezek az előrejelzések a megfelelő időben? Személyes tapasztalatom szerint ez az állítás sem állja meg a helyét. Amerikai egyetemek oktatói már 2005-ben arról tartották a szemináriumaikat, hogy a lakáshitel piacon hatalmas méretű buborék van kialakulóban, amely szükségképpen szét fog robbanni és maga alá temetheti a teljes pénzügyi szektort. Nem igaz tehát, hogy nem léteztek ilyen figyelmeztetések, csak éppen azok, akiknek hatalmában állt volna bármit tenni, nem akarták meghallani azokat. (Soros György is hasonló jóslatokat fogalmazott meg, csak kevésbé főáram-nyelvezetben, ezért őt az elméleti közgazdászok nem vették komolyan.)

Ha nem az egzaktságra törekvéssel van a baj, akkor a bajok gyökerét a modell-feltevések táján kell keresnünk. A modell-feltevéseknek legalább két gyenge pontja van. Az egyik: azok rendkívüli és megengedhetetlen módon leegyszerűsítők. A másik: a gazdasági szereplők döntéseit egyetlen vezérelvre, a maximalizáló viselkedésre vezetik vissza. Kezdjük a leegyszerűsítő feltevésekkel!

Bármelyik fontos gazdasági szereplő – akár a fogyasztó, akár a vállalat, vagy éppen a kormányzat – döntéseit elemezzük is, a gyakorlati tapasztalataink azt mutatják, hogy ezek a döntések többnyire jelentős, Frank Knight-i értelemben vett információs bizonytalanság és a döntéshozó különböző, egymással nehezen, vagy egyáltalán nem összesúlyozható megfontolásai, törekvései közepette születnek. A bizonytalanság nem pusztán abból fakad, hogy a döntéshozó nem ismeri pontosan és kimerítő teljességgel az általa választható alternatívákat, hanem legalább ekkora, ha nem nagyobb szerepet játszik a döntések bizonytalanságában az a tény, hogy a döntéshozó csak ritkán tudja, hogyan változtatja meg a saját döntése azt a választható alternatíva-teret, amelyben mozog. Továbbá, a szereplők döntései mögött akár messzire visszanyúló és bonyolult tanulási folyamat húzódik meg, amely önmagában jelentősen befolyásolja, mi válik célszerűvé, kívánatossá a döntéshozó számára. (Lásd pl. Machina, 1989.) Ezekre a hatásokra éppen a jelenlegi pénzügyi válság szolgáltat meggyőző példákat.

A jelenlegi válságot nehéz lenne másként, mint bizalmi válságként értelmezni. Nem a szokásos konjunktúra-ciklus vagy a Kondratieff-ciklus mélypontján vagyunk tehát, a válság kialakulása nem is a hagyományos túltermelési válságok mintáját követte, hanem annak kiindulópontja a gazdasági szereplők egymás iránti bizalmának megrendülése volt. Elsőként az amerikai bankok egymás iránti bizalma omlott össze, majd elveszett a bizalom a bankok és ügyfeleik között, a pénzintézetek és a hitelminősítő cégek között, a bankok és az ingatlanpiaci ügynökök között és végül, de nem utolsó sorban a pénzintézetek és a kormányzat között. A bizalom-vesztés minden részletében főként annak a következménye volt, hogy a szereplők hiányos információk alapján hoztak döntéseket úgy, mintha teljes információs biztonságban működnének. Például a bankok összecsomagolták és eladták hitelportfoliókkal kereskedő cégeknek az általuk hitelezett ügyfelek hiteleit. Majd azt feltételezték, hogy ezáltal meg is szabadultak a számukra már követhetetlen összetételű hitelportfoliókban rejlő kockázatoktól. Mivel a pénzintézetek a hitelminősítő cégektől teljes információs adatbázist vásárolhattak a tényleges és potenciális ügyfeleikről, úgy gondolták, nem érheti őket meglepetés az ügyfeleik fizetőképességét illetően. Ezért egyre nagyvonalúbban, egyre kevesebb kockázati szempontot mérlegelve ítélték oda a hiteleket. (Megjegyezzük, hogy a hitelezési kritériumok felpuhulását részben a bankok között az ügyfelekért folyó élesedő verseny idézte elő, mert az egyes bankokon belül megerősödött a hitelkihelyezéssel közvetlenül foglalkozók befolyása a kockázat-elemzőkével szemben.) Az ügyfelek azonban megtanulták kijátszani a hitelminősítési rendszert, ám ezzel éppen a legsebezhetőbbek – és a leginkább a kijátszást választók – ásták meg „saját sírjukat”. A bankok – és így saját ügyfeleik – „átverése” az ingatlan-ügynökök között is egyre elterjedtebb sporttá vált, mert ezáltal tudták növelni forgalmukat és így jutatlékukat. Hamarosan az is kiderült, hogy a hitelminősítő cégek – amelyek igen bonyolult ökonometriai modellek segítségével állítják elő a hitelt felvevők hitel-pontszámát (credit score-ját), nem megbízható adatokkal látták el a pénzintézeteket. És végül: a bankok nyugodtan dőltek hátra, amikor szivárogni kezdtek a hírek, hogy gyorsan növekszik a nem fizető, vagy késedelmesen fizető adósok száma, mert úgy gondolták – és nem alaptalanul –, hogy az állami hitelgarancia cégek, a Freddie Mac és a Fannie Mae majd fizetik a kifizetetlen számlákat.

Az említett jelenségek nem ismeretlenek a közgazdasági elemzés számára, csak éppen a rendelkezésünkre álló aszimmetrikus információs modellek nem képesek követni ezen folyamatok bonyolultságát. Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy a gazdasági szereplők számára az egyes döntési szempontok jelentősége időben nem állandó, tehát külön – és nem közgazdasági, hanem inkább pszichológiai-szociológiai elemzést igényel –, hogy miért és miként változnak ezek a súlyok.

A leegyszerűsítő feltevések mellett erősen korlátozza a közgazdasági elemzés alapján levont következtetések érvényességét a feltevések egyik meghatározó eleme: a maximalizáló viselkedés megkövetelése. Az csak a nehézségek egyike, hogy a gazdasági szereplők gyakorta egyszerre több célt is el akarnak érni. A maximalizáló viselkedés azonban megköveteli az egyetlen és legfontosabb cél kiválasztását, amelynek azután alárendelődnek a szereplők döntései. Ezt a választást azonban a döntést hozók nem mindig tudják, vagy akarják megtenni. Herbert Simon óta tudjuk, hogy a döntést hozók nem feltétlenül az optimumra, hanem a jó lehetőségek halmazából valamelyik elem kiválasztására tesznek erőfeszítéseket, még ha az nem is a legjobb választás számukra. Az újklasszikus közgazdaságtan szinte axiómaként kezeli, hogy a (racionális) gazdasági szereplők képesek megismerni választási lehetőségeik teljes halmazát és így képesek megtalálni a céljukat leginkább szolgáló választást. A megismerési folyamat azonban többnyire sem nem teljes, sem nem költség-mentes. A lehetőségek keresése jelentős költségekkel járhat, amelyek nem hagyhatók figyelmen kívül akkor, amikor a szereplők döntéseit elemezzük. Ha pedig a maximalizáló viselkedés feltevését elvetjük – márpedig a tapasztalatok fényében el kell vetnünk –, akkor az új makroökonómia mikroökonómiai alapjai összeomlanak.

Mindaz, amit idáig írtam, nem kérdőjelezi sem annak a törekvésnek az érvényességét – amely az újklasszikus makroökonómia egyik erőssége –, hogy a makrofolyamatok vizsgálatát mikro-alapokra, dezaggregált ismeretekre kell építenünk, sem azt a törekvést, hogy a közgazdaságtudományban (is) minél egzaktabb módon, akár matematikai modellek formájában igyekezzünk leírni mindazt, amit tudunk az emberek gazdasági viselkedéséről. A mikroökonómiai alapokat kell újragondolnunk és -építenünk ahhoz, hogy megbízható következtetésekhez juthassunk a bonyolult modern gazdaságok működéséről, beleértve ebbe ezen gazdaságok válságos periódusait is.

Befejezésül szeretnék hosszabban idézni George A. Akerlofnak a Nobel-díj átvételekor tartott előadásából: „Számomra az aszimmetrikus információ tanulmányozása az első lépést jelentette egy régi álom megvalósítása irányába. Az álmom a viselkedés-közgazdaságtan (behavioral economics) létrehozása volt John Maynard Keynes Általános Elméletének (1936) szellemében. Ha ez az álom valóra válik, a makroökonómia nem szenvedne többé a neoklasszikus szintézis ad hoc feltevéseitől, amelyek figyelmen kívül hagyták az Általános Elmélet-ben hangsúlyosan megjelenő pszichológiai és szociológiai tényezők – így a kognitív tévedés, a reciprocitás, a méltányosság, a csorda-szellem és a társadalmi státusz – szerepét…

…Az 1960-as évek végén az újklasszikus közgazdászok a makroökonómia mikroökonómiai megalapozásában ugyanazokat a hiányosságokat látták, mint amelyek az én törekvéseimet is motiválták. Gyűlölték a makroökonómiai elmélet egzaktságának hiányát. Ezért kidobták az elmélet egészét… Az újklasszikus közgazdaságtan ugyancsak a versenyzői általános egyensúlyi modell alapjaira épült. Az újdonsága abban állt, hogy sokkal elszántabban ragaszkodott ahhoz a kiindulóponthoz, hogy minden gazdasági döntésnek – a háztartások fogyasztási és munkakínálati döntésének, a termelők kibocsátási, foglalkoztatási és ár-döntéseinek, valamint a munkások és a vállalatok közötti béralkunak – konzisztensnek kell lennie a szereplők maximalizáló viselkedésével.

…A jelen korszakot megelőzően Keynes Általános Elmélet-e volt a legjelentősebb hozzájárulás a viselkedési közgazdaságtanhoz. Megjelenése után a közgazdasági szakma azonnal megszelídítette Keynes közgazdasági nézeteit, amikor a „klasszikus” közgazdaságtan kisimított matematikai modelljeinek nyelvére lefordítva domesztikálta azt. A valóságos gazdaságok azonban – miként az oroszlánok – vadak és veszélyesek. A modern viselkedési közgazdaságtan újra felfedezte a makroökonómiai viselkedés vad és veszélyes vonásait.” (saját fordítás)

És egy utolsó utáni megjegyzés: bár a viselkedési közgazdaságtanban elért eredményeiért Georg Akerlof, majd Daniel Kahneman kapták a közgazdasági Nobel-díjat, azért ne feledkezzünk el arról, hogy az úttörő nem ő, hanem egy – igaz, maga is Amerikában élt és ott elhunyt – magyar ember volt: George Katona, azaz, Katona György, aki lefektette a gazdasági pszichológia – és így a kísérleti közgazdaságtan – alapjait.