Az egész hozzászólás egyben letölthető innen.

 

 

A körkérdésben válaszra felkértek többségétől eltérően, én soha nem műveltem a „szilárd mikro-alapokra épülő” makroökonómiát, ezért e szakterületre vonatkozó észrevételeim egy outsider nézőpontját tükrözik. Azt is előrebocsátom, hogy a végtelen ideig élő, folyton előre tekintő, s így fogyasztását intertemporális optimalizálási feladatként megoldó, egyszerre tőkés és munkás, továbbá a munka és a szabadidő között tetszése szerint választó reprezentatív háztartás fikciójával operáló – de például pénzügyi közvetítők (pénz) nélkül működő – makrogazdasági modellcsalád (a mögöttes gondolati konstrukció egészével együtt) szerintem mikrogazdasági szempontból nincs kellően megalapozva. De természetesen el kell fogadnom, hogy a „mikroökonómiai megalapozás” fogalmának különböző jelentései léteznek; a makroökonómiának (és az empirikus makro-modellezésnek) pedig van egy tekintélyes irányzata, amely elismerten valóságidegen feltevésekre támaszkodva, önmagát „mikro-alapokra” épülőként definiálja. Ezzel önmagában nincs is gondom – a továbbiakban el is hagyom az idézőjeleket. Problémám azzal van, ha valaki azt mondja: ez maga a valódi makroökonómia (illetve a makroökonómiai gondolkodásnak a csúcsa), s hogy e sajátosan értelmezett mikro-megalapozás teszi teljessé a gazdaság egészéről való gondolkodást.

 

Mindezt előrebocsátva, már jó szívvel mondhatom: a DSGE-modellezést érdekes és egyes célokra kifejezetten hasznos kísérletnek tartom, továbbá messzemenően elismerem azt a jelentős energiát, amelyet a hozzáértők e bonyolult modellek koncepcionális felépítésére és empirikus tartalommal való megtöltésére fordítottak. Vannak olyan kérdések, amelyek ebben a keretben jól tanulmányozhatók, és a modellszámítások olyanok számára is továbbgondolható eredményeket kínálnak, akik a konstrukció egészét nem értik, vagy abban nem igazán bíznak. Bár a körkérdésben hivatkozott, Buiter által megfogalmazott kifogások többségével egyetértek, a hazai jegybankban folyó DSGE-modellépítést egyáltalán nem tartom haszontalannak – erre, saját tapasztalataim alapján, vissza fogok térni.

 

Úgy látom azonban, hogy a DSGE modellek – a valóságos (illetve kvázi-valóságos) adatokkal való megtöltés/megalapozás igyekezete ellenére – csak kevés típusú problémát tudnak kezelni, s vannak olyan, a mikro-szereplők kollektív viselkedéshez kapcsolódó makrogazdasági jelenségek, amelyekkel nem tudnak mit kezdeni. Ezt a közelmúlt egyes hazai tapasztalataival igyekszem majd illusztrálni.

 

A továbbiakban nem foglalkoznék azzal a körkérdésben kiemelt témával, hogy az elterjedt közgazdasági modellek (feltevéseikkel együtt) mennyire voltak jók a nagyvilágban történtek előrejelzésére (ezt értelmetlen számon kérni), illetve mennyiben segítik/gátolják a közelmúltbeli és a mostani világméretű folyamatok megértését – erről külföldi kollégáink folyamatosan és bőségesen értekeznek. Ehelyett a témához tartozó két kérdésről szólok: az egyik a makroökonómiai jelenségek mikrogazdasági alapjainak mibenlétéhez, a másik a közvetlen közelmúlt hazai makrogazdasági folyamatainak értelmezéséhez kapcsolódik. E két általánosabb téma közötti átvezetésként a jegybankban szerzett néhány tapasztalatomról is beszámolok.

 

 

A makroökonómia mikrogazdasági megalapozásának uralkodó felfogásával kapcsolatban sokféle gondom van, itt azonban elégedetlenségemnek csak egyetlen, de fontos motívumát igyekszem érzékeltetni. Benyomásom szerint a „mikrogazdasági megalapozás” jelentése akkortájt csúszhatott félre (helyesebben: csúszott egyéni ízlésemtől távoli irányba), amikor az általánosan használt közgazdasági tankönyvekből elkezdték kihagyni az „összetétel hamisságára”, mint logikai hibára vonatkozó intéseket.

Pilátus (…) kiállván a tornác szélére, csodálkozva nézett végig a sokaságon és szólt:

- Hát kit bocsássak el már most, Barabbást, vagy a názáretit?

És akkor ő intett nekik.

És ekkor zúgás támadt, és mint a mennydörgés, zengett fel a sokaság.

És a sokaság ezt kiáltotta: ,,Barabbást!”

És rémülten néztek egymásra, mert külön-külön mindegyik ezt kiáltotta: ,,A názáretit!”

A Mester pedig halovány lett és megfordulván végignézett rajtuk. És külön-külön megismeré mindegyiknek az ő arcát, de e sok arcból egyetlen arc lett az esti homályban, óriási fej, mely ostobán és gonoszul és szemtelenül vigyorgott az ő arcába, véres szemei hunyorogtak és szájából büdös lé szivárgott és torkából úgy bömbölt rekedten: ,,Barabbást!”; mintha azt hörögné: ,,Halál! Halál! Halál!”

(Részlet Karinthy Frigyes: Barabbás című írásából)

 

Mostanában gyakran esik szó arról, hogy „békeidőkben” jól működik az a gondolkodási keret, amely egy reprezentatív szereplő optimalizálási feladataként fogja fel a makro-jelenségek mikro-alapozását, ám ez a keret válságok idején alkalmatlanná válhat. Én úgy látom, hogy a „békebeli” és a válságos idők közötti különbség inkább abban áll, hogy csak az egyidejű lábujjhegyre állásnak a következményi maradnak-e ki a modellből, vagy emellett még azok is, amelyek akár egymás letaposásával is járhatnak.

 

A makroökonómiáról való gondolkodásnak nélkülözhetetlen tartozéka, hogy képünk legyen a mögöttes mikrogazdasági folyamatokról. Ha azonban túllépünk a reprezentatív szereplő képzetén, nyomban felmerülnek az előbbi példában szereplő koordinációs problémák. Gondoljunk csak a béremelkedés és az infláció kapcsolatára. A dolgozó (vagy egyes elkülönült szakszervezetek) szempontjából a legnagyobb előnyt a lehető legmagasabb nominális béremelkedés ígéri. Ha azonban ezt mindenki elérné, akkor az infláció olymértékben megemelkedne, hogy a bérek reálértéke akár csökkenhetne is. (Az egyszerűség kedvéért kihagytam az elkülönült munkáltatókat, de bevonásuk ugyanerre az eredményre vezethetne.) Persze: a független jegybank arra van kitalálva, hogy ezt a kimenetelt megelőzze, de ha eredményes, akkor sikere éppen az egyéni várakozások és döntések koordinációjának szükségességét igazolja. A lényeg: az egyéni információk alapján meghozott, mikrogazdasági nézőpontból optimálisnak látszó döntések kollektív következményei az egyént és a közösséget egyaránt sújthatják. (Ennek friss hazai példája a belföldi devizahitelezés, amelyre visszatérek).

 

Ez a gondolat azonban hiányzik azokból a makroökonómiai modellekből, amelyek reprezentatív szereplővel (fogyasztóval, termelővel) látják önmagukat mikrogazdaságilag megalapozottnak. Ezekben például nem fordulhat elő a sok egyedi szereplő egymásra reagálásából eredő csordaszerű viselkedés – vagyis az a fontos jelenség, amely a valóságos gazdaságok makro-folyamatait a hosszabb távú pályától időről-időre jelentősen eltávolíthatja. A témának csak a felszínét érintve, két kérdést vetek fel: milyen technikával sikerült, és mi végre volt szükség az ilyen természetű problémák kiiktatására?

 

Ami a technikát illeti, ebben fontos szerepet játszott a racionális várakozások hipotézise. A reprezentatív háztartás/vállalat tudja, hogyan működik a makrogazdaság (ismeri annak a modellnek a működését, amelynek alkotóeleme), s ezzel a gazdaság szereplői közötti interakciók következményei (a játékelmélet tárgyát képező problémák), így a koordinációs problémák is, megkerülhetővé váltak. A második kérdést illetően határozottabb a válaszom: a vázolt bonyodalmak kiszűrésére azért volt szükség, hogy a gazdasági folyamatok természetéről való gondolkodás leegyszerűsítődjék, avégett, hogy technikailag kezelhetővé váljék. E leegyszerűsített világkép fontos része, hogy nem az emberi viselkedés természetének, továbbá nem az egyes gazdasági szereplők többé vagy kevésbé racionális, olykor koordinálatlanul, olykor viszont meghökkentő szinkronban meghozott döntéseinek kollektív következményeit kell látni a makrogazdasági ingadozások hátterében. Ehelyett az egyéni döntések hatókörén kívül eső, exogén (pl. technológiai, külgazdasági, kamatprémium stb.) sokkok felelősek a gazdasági ingadozásokért, amelyekre a reprezentatív, előretekintően racionális és optimalizáló gazdasági szereplő pusztán reagál. (E tartalmilag leegyszerűsített keretben is hallatlan technikai kihívást jelent a makrogazdasági folyamatok reprodukálása, de nem zárható ki, hogy a nehézségeknek egy része abból ered, hogy maga a keret rosszul közvetíti a tényleges mikrogazdasági alapokat.)

 

Mindezzel természetesen nem azt mondom, hogy nincsenek exogén sokkok, hanem azt, hogy 1) a szereplők viselkedéséből is felépülhetnek olyan folyamatok, amelyek önmagukban is gazdasági ciklusokat generálhatnak; 2) egyáltalán nem biztos, hogy a gazdaság szereplői az exogén sokkokra minden információt felhasználva, előre tekintő módon reagálnak. Eközben persze az sem triviális, hogy mi volna a reprezentatív szereplő „jó” reagálása, hiszen azt sem tudhatja, hogy átmeneti, vagy tartós sokknak van-e kitéve.

 

Miközben a reprezentatív mikró-szereplővel működő makro-modellek végletesen leegyszerűsítettek, egyszersmind belsőleg igen bonyolultak is. Ez magyarázatot adhat arra, hogy azok, akik e modellekkel dolgoznak, miért nem foglalkoznak többet a való világ bonyodalmaival – egyebek mellett azzal, hogy több racionális szereplő azonos döntése miért vezethet más eredményre, mint ha csak egy szereplő hozza meg ugyanazt a döntést.

 

De mindezt megértve is igaz marad: az ilyen típusú modellekből sok olyan kérdés marad ki, ami a makroökonómiát érdekessé teszi (lásd erről Goodhart, Buiter által idézett panaszát: „It excludes everything I am interested in”). Szerintem nem ekszkúdol mindent, de valóban beszűkítheti a makroökonómiai jelenségekről való gondolkodást.

 

 

Az eddigieknek ellentmondani látszik, de a monetáris döntéshozó testület tagjaként történt személyes találkozásaim az MNB-n belüli DSGE-modellezéssel jobbára kedvezőek voltak. Sem a modellezőknek, sem a döntéshozóknak nem szükséges ostorozniuk magukat: ezeket a modelleket (és azok eredményeit) mind készítőik, mind pedig felhasználóik a helyükön kezelték. A jegybank szakértői ezt a modell-típust soha nem próbálták a monetáris politikát forradalmasító csodafegyverként prezentálni, illetve olyasmire felhasználni, amire – a rendkívüli technikai bonyolultsággal kombinált, erős tartalmi leegyszerűsítések folytán – nem is alkalmasak. Számomra egy pillanatra sem merült fel, hogy a DSGE modellszámítások eredményeit monetáris politikai szempontból abban az értelemben kellene komolyan venni, hogy kamatdöntési alternatívákról pusztán ezeknek az alapján határozni lehetne. (Más kérdés, hogy a döntéseket megalapozó információk között olykor e modellszámítások eredményei is szerepeltek, amelyek megfontolásra érdemes inputokat adhattak a döntésekhez.) Az volt a benyomásom, hogy ezeket a modelleket készítőik – a döntéshozókkal egyetértésben – a szokásos gondolkodási keretet kiegészítő, más jegybankok által használt eszközök bemutatását célzó kísérletként kezelték. A számítások szállítói általában más modellek outputjaival párhuzamosan mutatták be eredményeiket, és felhívták a figyelmet arra, hogy azok csak szigorú feltevések mellett érvényesek, s csak bizonyos fajta problémák, meghatározott célú szemléltetésére alkalmasak. Az MNB-ben tehát nem lehetett szó arról, hogy a DSGE modellek rossz irányban befolyásolták volna a döntéshozókat. (Az pedig, hogy az utóbbiak közül néhányan részt vettek azon a bankon belül szervezett rövid kurzuson, amely a DSGE-modellekről és alkalmazásaikról szólt, semmiképpen sem árthatott.) Egyetlen olyan esetre emlékszem, amikor a döntéshozó testület egyik tagja saját véleményének alátámasztását próbálta kiszuszakolni a modellkészítőkből, de erről mindenki gyorsan lebeszélte. Mindezekért határozottan állíthatom: ha az MNB monetáris tanácsa jól vagy rosszul döntött, az soha sem a DSGE modellek miatt volt.

 

Némely DSGE-modellel nem döntéshozóként, hanem tanulmányok olvasójaként vagy diszkutásaként találkoztam – ezekkel kapcsolatban vegyesek voltak a benyomásaim. Néhol kibuktak a konstrukció abszurditásai: például egy, a kelet-európai rendszerváltás gazdasági következményeit rekonstruálni igyekvő modell azt hozta ki (a tényadatok csaknem pontos reprodukálásával), hogy a kezdeti recesszió azért járt a foglalkoztatottság durva csökkenésével, mert a háztarások úgy döntöttek: megvárják a tőkeállomány emelkedését, időközben pedig a szabadidőt választják a munkával szemben. (Itt lépett be az, ami a körkérdéshez kapcsolódó felvezetésben szépen el volt mondva: ha komolytalan/irreleváns feltevésekre épül a modell, nincs ok csodálkozni azon, hogy akár kifejezett hülyeségek is visszajöhetnek eredményül.)

 

Visszatérve az MNB-n belüli tapasztalataimra, számomra gondot jelentett, hogy a monetáris politika egyes, nem technikai természetű, hanem tartalmi problémái, amelyek visszatérően foglalkoztattak, sem a DSGE-, sem más modellekkel nem voltak jól kezelhetőek. Ilyen típusú kérdés volt például az árfolyammal elért dezinfláció fenntarthatósága. Egy kis nyitott gazdaságban, amelyben a monetáris politika szempontjából (is) kulcsszerepe van az árfolyamcsatornának, szükség lehet a valuta nominális felértékelődésére az inflációs cél eléréséhez. De mi van akkor, ha a cél teljesülése olyan mértékű reálfelértékelődést implikál, amely a valuta fokozódó túlértékeltségére (s ennek fenntarthatatlan következményeihez, így például növekvő külső egyensúlyhiányra és adósságrátára) vezet? A túlértékeltség idővel elkerülhetetlen korrekciója nem teszi-e semmisé az infláció csökkenésében elért eredményeket (és teheti értelmetlenné a dezinflációért hozott – például elmaradt termelésben és exportban, munkahelyek megszűnésében mérhető – áldozatokat)? Amikor 2008 nyarán, a forint szabad szemmel is jól láthatóan növekvő túlértékelődésének idején, az ilyen típusú (a felértékelődés fenntarthatóságát illető) kérdések alaposabb vizsgálatát és megvitatását szorgalmaztam (más MT-tagokkal együtt), a bankon belül nem igazán érzékeltem érdeklődést és együttgondolkodási szándékot. Ezt akkor nemcsak azzal magyaráztam, hogy ezek a kérdések a monetáris politika szempontjából kellemetlenek voltak, hanem azzal is, hogy az ilyen természetű – a standard „tool-kit”-el nehezebben kezelhető – problémákat a kollégák igyekeztek elhárítani.

 

 

2008 őszén Magyarországot a régióban elsőként és váratlan (a szakma által semmiképpen sem várt) erővel érték el a világméretű pénzügyi krízis hullámai. A nemzetközi válság reálgazdasági következményei láthatóan hasonló módon érintik a környező országokat is, kérdés azonban, hogy miért éppen Magyarország vált pénzügyileg a legsebezhetőbbé. A krach előrejelzését komolytalan lenne számon kérni, ellenben felvethető: figyelmeztetett-e a szakma az elmúlt két évben arra, hogy a hazai magánszektor viselkedése folytán folyamatosan nő az ország makrogazdasági sérülékenysége? Amikor a szakma felelősségét firtatom, természetesen a magamét is beleértem; s e tekintetben a „szakmát” nem korlátozom a korszerű (mikro-alapú) makroökonómia gyakorlati alkalmazóira, hanem ide értem a gazdaságkutatókat és a piaci elemzőket is.

 

Emlékeim szerint a szakma képviselői nem igazán (vagy ha igen, semmiképpen sem kellő hangerővel) figyelmeztetettek a magánszektor viharos – devizában történt – eladósodásából eredő veszélyekre. Ennél azonban fontosabb és időszerűbb az a kérdés, hogy a bajok bekövetkezte után történt-e érdemi intellektuális erőfeszítés arra, hogy legalább utólag megértsük az ország különös sérülékenységéhez vezető okokat? Nagyon csekély ez irányú erőkifejtés tapasztalható, miközben önigazoló ideológiák burjánzanak arról, hogy miért volt elkerülhetetlen a – külföldi adóssággal fedezett – belföldi devizaadósság gyors növekedése az elmúlt években. (Egy példa az elhárításra: „Akik azt mondják, hogy más politikával ezt a devizahitelezést el lehetett volna kerülni, nem vizsgálják a releváns alternatív politikákat, hanem mikroperspektívából nézik a dolgokat.”)

 

Az uralkodó közbeszéd szerint 2008 őszén Magyarország azért vált Európa (sőt a világ) pénzügyileg második legsérülékenyebbnek tekintett országává, mert az állam felelőtlenül túlköltekezett. Az államháztartási felelőtlenség nyilvánvaló – egészen 2006 közepéig, attól kezdve azonban a deficit jelentősen csökkent, és az államadósság/GDP ráta az új EU-tagokkal összehasonlítva nagyon magas szinten ugyan (65% körül), de stabilizálódott. Ha a nemzetközi válság 2006-ban üt be, az ország valószínűleg nem maradt volna talpon, és pillanatnyi kétség sem férhetett volna ahhoz, hogy kizárólag az állam (a túlköltekező kormány) felelős a következményekért (így például a valuta jelentős leértékelődésért, a nagyarányú tőkekiáramlásért és a forintkamatok emelkedéséért).

 

A magas állami adósságráta természetesen 2006 után is sebezhetőségi forrás maradt, ez azonban önmagában nem lett volna elegendő ahhoz, hogy 2008 őszén Magyarország kitüntetett spekulációs célponttá váljon. Ehhez arra is szükség volt, hogy a költségvetési konszolidáció megindulása után a magánszektor óriási sebességgel kezdje növelni külföldi – azon belül: rövid lejáratú – adósságát. 2006 és 2008 között az ország GDP-arányos bruttó külföldi adóssága 74-ről 92%-ra nőtt. Ezen belül az államé 34-ről 36%-ra, a magánszektoré 40-ről 56%-ra; az utóbbi egyedül 2008-ban 11 %-ponttal emelkedett. 2008 őszén az ország egy éven belül lejáró 27,5 milliárd eurót kitevő külső adósságából mindössze 5,3 milliárdnyi volt az államé, a többi a magánszektor – főként a bankok – adóssága volt. A bankrendszer hallatlanul gyors eladósodásának egyik oldalán jórészt az anyabanki hitelek bővülése, a túloldalán pedig a háztartási szektor ugyancsak viharos – devizában történt – eladósodása állt, amely a hazai pénzügyi rendszer sérülékenységének legfőbb forrásává vált.

 

A történtekhez tartozik, hogy a háztartási szektor 2006 és 2008 között nem csupán hiteleit növelte korábban nem látott sebességgel, hanem eközben bruttó megtakarításait is gyorsan csökkentette: a 2006. évi GDP-arányos 8,5%-ról 2008 első háromnegyed évére 4%-ra csökkentek a háztartások pénzügyi követelései.

 

2008-ban Magyarország, egyes pénzügyi sérülékenységi mutatókat tekintve (pl. az ország külső adóssága, a devizahitel aránya a belföldi adósságban, a bankrendszer hitel/betét aránya), nem a visegrádi, hanem a balti országokra hasonlított – egyetlen, nem elhanyagolható különbséggel. Miközben a balti államok alig rendelkeztek államadóssággal, Magyarországé volt a régió egészén belül a legmagasabb. Így nálunk a kétféle forrásból származó sérülékenységek összegződtek.

 

A magánszektorban 2006 és 2008 között történteknek kétféle narratíváját érdemes végiggondolni. Az egyik az előretekintő, racionális várakozásokkal és optimalizáló viselkedéssel leírható, reprezentatív háztartás képzetére épül: fogyasztás-simítás (plusz Ricardói ekvivalencia) – e szerint érthető, hogy a fiskális kiigazítás hatásait a háztartási szektor saját eladósodásával igyekezett tompítani. Ez az értelmezés felel meg annak a gondolatrendszernek, amelyben a magánszektor által a sokkokra adott racionális/optimalizáló reakciói csillapítják a makrogazdaság hullámzásait, és a makro-folyamatokat egyfajta egyensúly felé terelik vissza. (Ez az értelmezés egyébként a „Lawson-doktrínaként” ismert vélekedéssel is egybevág: az állami túlköltekezés okozta külső eladósodás – az ikerdeficit – „rossz”, ellenben a magánszektor intertemporálisan optimalizáló döntései folytán keletkező külső deficit „jó”. A Lawson doktrínáról hasznos olvasmány Reisen írása.)

 

Az alternatív (elismerten utólagos) értelmezés szerint egy erősen eladósodott államháztartással és viszonylag magas (addig is gyorsan emelkedő) külső adóssággal rendelkező ország magánszektora tizenkilencre húzott lapot: háromféle értelemben is hazárdjátékba fogott. Egyrészt nem volt tekintettel az ország induló adósságra. (Erre okkal mondható: miért is lett volna – a magánszektor szereplői mikro-, nem pedig makrogazdasági döntéseket hoznak. Ha azonban várakozásaik akár csak távolról is emlékeztetnek arra, amit „racionálisak” szokás nevezni, akkor az ország helyzetét is figyelembe veszik). Másrészt a bankszektor olyan ütemű – külső hitelfelvételre alapozott – belföldi hitelexpanzióba kezdett, amit csak a reálgazdasági kilátások rendkívül optimista megítélése támaszthatott alá. Végül pedig: a belföldi hitelexpanzió devizában történt, mégpedig olyan ügyfeleknek, akik nem rendelkeznek természetes fedezettel. Vagyis a bankoknak sikerült tömegesen eladniuk ügyfeleik számára nyitott devizapozíció felvételével járó, spekulatív pénzügyi termékeket. A valuták árfolyamváltozásához indexált hitelek nyújtása ugyanis semmivel sem „prudensebb” mint az olyanoké, amelyek a kőolaj, vagy a kakaó nemzetközi áralakulásához vannak indexálva.

 

Mindezeken túl – az itthon történteket és a korábban mondottakat összekapcsolva – az is fontos, hogy sem az egyes bankok, sem pedig a belföldi hitelfelvevők nem igazán lehettek tisztában egyéni döntéseik kollektív következményeivel. Még ha gyanakodtak is, magukra nézve aligha gondolták végig: a devizahitelek minden addicionális egysége emeli az ország összes adósságát, a bankrendszer hitel/betét mutatóját és a devizaadósság arányát az összes háztartási adósságon belül. Pedig ezek a mutatók – amelyeket a befektetők és elemzőik, különösen kritikus időszakokban, erősen szemmel tartanak – fokozódó makrogazdasági sérülékenységet jeleztek, s arra is utalhattak, hogy emelkedik a belföldi valuta leértékelődésének kockázata. E kockázat realizálódása (a forint jelentős leértékelődése) pedig alapvetően ásta alá a mikrogazdasági nézőpontból korábban ésszerűnek látszó egyéni stratégiákat.

 

Itt meg is állok, és nem foglalkozom azzal, hogy ki, mikor és mit tehetett volna másképpen. De a hazai szakma – a módszertani alapok átgondolása közben és a világméretű jelenségek értelmezése mellett – hozzáláthatna az itthon történtek feldolgozásához is. Ez nélkülözhetetlen a jövőre vonatkozó tanulságok leszűréséhez. Emellett talán azt is megelőzhetné, hogy a múltbeli folyamatok értelmezése és a javaslatok megfogalmazása a közgazdasági sámánizmus szabad vadászterületévé váljék.