Az interjúban idézett WSJ cikkben (Government spending is no free lunch) Barro azt írja, hogy a fiskális expanzió keynesi elmélete hallgatólagosan azt föltételezi, hogy a kormány hatékonyabban képes mozgósítani a kihasználatlan termelőeszközöket (magyarán visszaállítani azokat a termelésbe), mint a szabadpiac (amit persze Barro rögtön úgy értékel, hogy akkor végső soron az árrendszer nem olyan hatékony, mint a kormányzati intervenció). És Keynes valóban valami ilyesmit gondolt. Viszont itten különbséget kell tenni. Az állami költekezés nem azért ’hatékonyabb’, mint a piac, mert úgymond okosabban költi el a pénzt, hanem azért, mert egyáltalán elkölti. Azért, mert hajlandó költeni, akkor amikor mindenki inkább ül a pénzén, elhalasztja a fogyasztását, és azt várja, hogy valaki más kezdjen el végre költekezni, beruházni, megrendelni stb., és így lassan ’bekurblizni’ a gazdaságot. De éppen ez okozza a gazdaságban a paralízist, hogy mindenki a másikára vár. Keynes ezt világossá tette: a kormányzati költekezés horribile dictu irányulhat akár árokásásra is, mert nem az az érdekes, hogy van-e a kiásott ároknak közvetlenül valami értelme, hanem az, hogy valaki végre nekiáll költeni, és ezzel megindul a pénzforgalom, beindul az élet, ami leült. És hát kicsoda álljon neki a költekezésnek, ha nem az állam, amit nem elsősorban a maga egyéni üzleti megfontolásai vezetnek! Éppen ez a lényeg: az államnak nem kell valamiféle, a Barro által emlegetett költség-haszon elemzést csinálnia, mert ha maga az állam is így állna hozzá a fiskális stimulusnak, akkor éppen úgy nem akarna semmibe se belefogni, mint ahogy a privát cégek. Ám Barronak annyiban igaza van: a kormányzati költekezés szükségessége nem feltétlenül kell, hogy teljesen haszontalan beruházásokhoz vezessen.