Vita indult az Economist blogján. A vitaindítót a német kormány egyik gazdasági tanácsadója jegyzi, aki felveti, hogy most, hogy már jól átrágtuk a kapzsi bankárok káros hajlamait, bizony, bizony, jó volna átgondolni a szabályozók ösztönzését is. Nem lehet, hogy a szabályozók fogságba kerültek? Abban a bizonyos stigleri értelemben, amit az itthoni viszonyok kapcsán mi is meglebegtettünk. (A regulatory capture Beatrice Weder di Maurónál Stockholm-szindróma, de az érvelés kísértetiesen hasonló.) A vitaindító javaslata egyszerű és egyértelmű: vegye át a jegybank a felügyeletet, vagy legalábbis alkalmazzuk a monetáris politikára olyan régóta és tudományosan kidolgozott ösztönzési szabályokat! Legyen a konzervatív, független, mérhető sikerkritériummal dolgozó és jól fizetett jegybankelnök a szabályozói ideál is - lehetőleg szupranacionálisan.
A hozzászólók igazi nagyágyúk. Örülnek a felvetésnek, hiszen a szakmájuk a közgazdaságtan, ami másról sem szól, mint ösztönzőkről. Raghuram Rajan (University of Chicago, amúgy az IMF egykori vezető közgazdásza) felveti, hogy a jegybankok felügyeleti szerepe is problémás lehet, hiszen az árstabilitási cél konfliktusba kerülhet a pénzügyi rendszer stabilitásával (nekünk mondja?).
Simon Johnson (MIT, amúgy egykoron szintén az IMF vezető közgazdásza) arra is (figyelmeztet, hogy még ha meg is oldjuk a szabályozók ösztönzését, nem fog sokáig tartani, hiába, a szabályozói kudarcok is előre látható hosszú ciklusokkal működnek. Arról nem is beszélve, hogy a bankárok nem csak bűnös kenőpénzekkel szerezhetnek befolyást a politikában és a szabályozók felett, hanem egyszerűen intellektuális alapon (a legtöbben - legalábbis Amerikában - hajlamosak azt gondolni, hogy aki gyorsan sok pénzt keresett, az tudhat valami fontosat, és érdemes hallgatni rá).
Daron Acemoglu (MIT, amúgy Neumann-díjas, meg persze John Bates Clark is, de egy ideje tudjuk, hogy Nobel-tippek szempontjából az előbbi a fontosabb) felmondja a leckét: nem átkozhatjuk a magánbűnöket, mert bizony a közösségi normák formálják őket. Túl sok kockázatot vállaltak? Miért hagytuk? Acemoglu szkeptikus: szerinte a független szabályozó nem csodaszer, a független jegybank meg mintha éppen élen járt volna a bankok kisegítésében (tegyük hozzá, Acemoglu szerint helyesen).
Charles Goodhart (LSE, korábban Bank of England) szerint az ördög, mint oly sokszor, most is a részletekben bújkál. Azt is megtudjuk, hogy a közhiedelemmel ellentétben még a gazdaságpolitikai reformok egykori mintaországában, Új-Zélandon sem sikerült a jegybankelnök fizetését az inflációs cél eléréséhez kötni. (Most ne keseregünk azon, hogy nálunk...) Pedig az infláció jól mérhető sikerkritériuma a monetáris politika teljesítményének, a pénzügyi szabályozók esetében nehezebb lenne ilyet találni.
Mark Thoma (University of Oregon, bár a blogja híresebb) szerint nem az ösztönzőkkel van az igazi baj, hanem a célok rosszak, azt kéne megértetni a szabályozókkal, hogy a hetvenes évek óta tartó dereguláció nem volt jó cél. Új prioritások kellenek (lehet több belőlük?). Hm. Harvey L. Pitt (a SEC, az amerikai PSZÁF egykori elnöke) is hasonlókat gondol, nem az ösztönzők rosszak, hanem a módszerek és a technikák, rugalmasabb hozzáállás kéne és több információ a szabályozóknak. Tyler Cowen (George Mason University, ő az egyik Marginal Revolution néven elhíresült blogger) szerint a probléma Európában van, pontosabban abban, hogy mi, itt a túlparton még a saját, szűken szupranacionális szervezeteinkben sem bízunk, igazából nem akarunk erős ECB-t, de azt azért szeretjük, ha az erős Fed megoldja helyettünk. Hm. Alberto Alesina (Harvard) eddig nagyon hiányolta Stiglert a válságértékelésből (ha olvasta volna a blogunkat...), és szörnyülködik az európai antikapitalista retorika újraéledésén (ha még itt is élne...), úgyhogy mindent üdvözöl, ami a jobb szabályozás felé mutat.
Az Economist első értékelése szerint a diagnózisban könnyű egyetérteni. A megoldási javaslatok meg, hm, érdekesek. A vita (amelyet a maga egészében itt követhetünk) erről folyik tovább.
Hátha egyszer mi is kibeszéljük.
