A kérdés némileg pontosabban: miről is vitatkozunk mi itten 70 éve? És akkor ez még óvatos szám! Mennyi lenne, ha a hatékony keresletről folyó Ricardo-Malthus-vitától számolnánk? :)

(Történik itten hivatkozás egy John Cochrane szövegre:
faculty.chicagobooth.edu/john.cochrane/research/Papers/fiscal2.htm
Ebben Cochrane szerint a fiskális stimulus melletti érvek három jellemző hibáját nevezi meg. Az egyik a Bastiat-féle “törött ablak”, másik a Barro-féle ricardói-ekvivalencia, a harmadik pedig azon böcsesség, hogy a beruházási kereslet is kereslet, és nem csak a fogyasztási kereslet (húha). Nevezett résznek Cochrane a ‘Tévedések’ címet adja. És valóban téved.)

szerint nélkül

A vita gyakorlati lényege valójában az állam szerepének meghatározása.

Az egyik oldal egy stabil, kiszámítható háttérnek várja el az államot, amely csak a működéséhez és a közfeladatok ellátásához szükséges mértékben von el forrásokat a gazdaságtól, és osztja újra el azokat. Látásmódjuk szerint, bár az állam alapvetően nem piaci eszközökkel vonja és osztja el az esetleges gazdasági beavatkozásokhoz szükséges erőforrásokat a gazdaságtól, azonban lépései beépülnek a gazdaság szereplőinek várakozásaiba, amelynek révén csak nagyon korlátozott eredményeket képes elérni az állam.

A másik oldal egy a gazdaságot aktívan stabilizáló államot képzel el, amely a keletkezett jövedelmek magas hányadát osztja el újra. Alapvető feltételezésük, hogy az állam által elvont források csak a megtakarításokat csökkentik, a kiadások pedig csak a fogyasztást növelik. DE mindenképpen az, hogy az újraelosztott jövedelmek nagyobb keresletet gerjesztenek, mint az elvonás mértéke.

Mindkét érvelés helytálló lehet, bizonyos peremfeltételek mellett.

Az állam beavatkozásai csak akkor épülnek be a várakozásokba, ha azok nagy volumenűek, illetve az állam esetleg amúgy is rendszeres beavatkozó. Emellett azzal, hogy az állam nem meglévő forrásokat használ a beavatkozáshoz, hanem újakat von el a gazdaságtól (és igazából mindegy, hogy adó, vagy hitel).

Az erősebb állami újraelosztás csak akkor generál magasabb keresletet, ha a lakosság megtakarítási hajlandósága viszonylag magas (egyéb esetben inkább a kiadásokat fogja vissza a lakosság) és a munkanélküliség mértéke úgyszintén, és az újraelosztásból nyert jövedelmek alacsonyabbak mint az átlagos jövedelmek (így az "új", valójában megsegített fogyasztók megtakarítási hajlandósága alacsonyabb). Fontos az is, hogy az államadósság alacsony legyen, így a túlköltekezés ne váltson ki későbbi adóemelésre vonatkozó félelmeket - ez ugyanis a megtakarítási hajlandóságot növeli.
Vagyis a legjobb az, ha az állam már eleve meglévő saját megtakarításait használja fel.

Jelen állapot szerint a fejlett gazdaságú államok általában állandó beavatkozók, és jelentősen el vannnak adósodva. Emellett a megtakarítási hajlandóság jellemzően alacsony. Ez azt jelenti, hogy a folyó állami hitelfelvételek maguk is a megtakarítást gerjesztik, ami azt jelzi előre, hogy az újraelosztás kisebb keresletet generál, mint amennyit elvon.

Ez viszont nem jelenti azt, hogy azok az államok részéről a túlköltekezés ne lenne jó politika, amelyeknek alig van adósságuk, ám sokat megspóroló lakosságuk van.

Ahogy a piacon, úgy az állami szektorban sincs tökéletes megoldás. Minden államnak a sajátosságaihoz illeszkedő megoldást kell megtalálnia.

Ám egyvalamit érdemes figyelembe vennie mindenkinek. A magas állami újraelosztás csak azoknak a vállalkozásoknak kedvez, amely képesek magas árrésekkel dolgozni, hogy abba még az állami elvonások is elférjenek. Ezek jellemzően az alacsony szakképzettségű munkaerőt olcsón alkalmazó vállalkozások, amelyek vagy célszerszámgépeket használnak (és ezáltal nincs termelési rugalmasságuk, tehát ha a széria kifut, akkor az alkalmazottak repülnek), vagy nagyon jó piaci érdekérvényesítő képességük van (mint az áruházláncoknak). Vagyis a magas munka- és tőkeigényű kis- és közepes vállalkozások hajlamosak átadni piaci helyüket az óriásoknak. Ám, ha azok közül elhull egy...

A 'törött ablak' érvelés lényege: a fiskális stimulus hatástalan, mert a költségvetési költekezés valójában az adófizetőktől elvont jövedelemből történik. Azaz, semmi más nem történik, mint hogy az emberek pénzét az emberek helyett az állam költi. Az állami költekezés valóban keresletet támaszt, de ez csak az a kereslet, amitől embereket az állam előzőleg megfosztotta. Vagyis az állami költekezés nem növeli meg az aggregált keresletet csak megváltoztatja annak szerkezetét azáltal, hogy az emberek egyéni keresletét eltéríti. Ennek az érvelésnek tehát az volna a gyémánthegye, hogy az állami stimulus értelmetlen, - azt a pénzt az emberek is el tudnák épp oly jól költeni. Csak hát ugye éppen itten van a bibi, a sajnálatos tény. Az, hogy az emberek nem akarják azt a pénzt elkölteni, tranzakciósilag. Hanem inkább tartalékolják, biztonságilag. Mert válságféle van. Vagyis nem arról van szó, hogy ha az állam nem költené el azt a pénzt, akkor elköltenék az emberek, hanem arról, hogy az emberek nem akarják elkölteni, így kénytelen elkölteni az állam. A vagyonkompozíció-modellek tudálékos modorában: a bizonytalanság miatt megnőtt a pénznek mint eszköznek a kereslete (illetve a biztonságos államkötvények kereslete), így a tranzakciós pénzmennyiség csökken, magyarán a kereslet, csökkent hát a jövedelem is, vagyis kisebb lesz a GDP meg nőtt a munkanélküliség. Az állam viszont elkölti az emberek helyett az emberek pénzét, így csökkenti a pénznek mint eszköznek a keresletét, és növeli a tranzakciós pénzmennyiséget, magyarán a keresletet, amivel növeli a GDPt meg a foglalkoztatást. Vagy legalábbis mérsékeli azok csökkenést.

Gyakori félreértés, hogy a keynesi elmélet középpontjában a fogyasztás áll. Ez tévedés. A keynesi elmélet középpontjában a beruházás áll. Keynesnél a fogyasztás nem tudja növelni a jövedelemszintet, - csakis csökkenteni, amennyiben a fogyasztás csökken. Illetve csak annyiban növeli, amennyiben nem csökkenti, vagy a megelőző mértékét helyreállítja. Azaz, Keynesnél a fogyasztás önmagában nem hoz létre jövedelmet. Az a beruházás. Ez az özvegyasszony korsójának logikájából következik: a munkások fogyasztási kereslete a jövedelmükből fakad, a tőkések jövedelme a beruházási keresletükből. A fogyasztás ösztökélése a válságban mindig az eredeti fogyasztási szint helyreállítását szolgálja, vagyis azt, hogy az emberek továbbra is költsenek, mert ha megszakad a fogyasztás, akkor megszakad a termelés is. De ebből nem következik az, hogy a fogyasztás önmagában jövedelmet generál. Az új beruházások azonban valóban új jövedelmet hoznak létre.

Itt volt tegnap a Stiglitz?
www.fn.hu/ado/20091021/stiglitz_nem_hatekony_adocsokkentes/