A politikai vezetők elleni merényletek meglepően gyakoriak. Beleborzongunk a halálos kimenetelű sikeres kísérletekbe Julius Caesartól John F. Kennedyn át Yitzhak Rabinig, de szélesvásznú mítoszokat gyártunk az elvétett golyók és a rosszkor robbanó bombák köré is a Sakál napjától a Valkűr-hadműveletig. Megváltozik-e a világ a politikai merényletek hatására? Túléli-e a rendszer a politikai vezető halálát, vagy éppenséggel a sírba száll vele? Keményebb világ jön-e a sikertelen kísérletek után? Sokféleképpen nekiugorhatunk ezeknek a kérdéseknek. Történészként valószínűleg úgy, hogy az egyedi epizódokat próbáljuk minél mélyebben megérteni, esetleg néhány legendás eset tanulságait összevetni. Közgazdászként meg úgy, hogy minél több adatot gyűjtünk a merényletek minél szélesebb köréről (lehetőleg valamilyen értelmes szűkítés mellett: az összesről), és próbáljuk az adatokat szóra bírni. 

Benjamin Jones és Benjamin Olken közgazdászok, úgyhogy ők az utóbbi utat követték. Mit mesélnek tehát az adatok? A leíró statisztikák szintjén azt, hogy 1875 óta 298 kísérletet jegyezhetünk fel, amelyből 251-et komolynak minősíthetünk, amelyben elsült a fegyver, felrobbant a bomba, vagyis komoly eséllyel járhatott volna a célpont halálával. A kísérletek közül azonban csak alig minden negyedik, szám szerint 59 alakult a terveknek megfelelően. Ez azt jelenti, hogy az utóbbi 130 évben átlagosan közel másfélévente jegyezhettünk fel halálos kimenetelű merényletet. A kísérletek többségét önkényuralmi vezetők ellen, jellemzően lőfegyverrel és belföldön követik el.

A nehezebb és érdekesebb kérdés az, hogy mit nyerhetünk vagy veszíthetünk a politiai merényettel, vagyis mi történik a sikeres (azaz halálos kimenetelű) merényletek hatására. Vezető politikusok meggyilkolása gyakran esik egybe nagy történelmi fordulópontokkal, ebből azonban még végzetes hiba lenne arra következtetni, hogy a merényletek gyökeres változást okoznak bármiben is. A helyzet legtöbbször az, hogy a merényletek idején amúgy is forrongó időket élünk, nem véletlen, hogy a kísérleteket gyakran valamiféle válság (például háborús konfliktus) idején követik el. Ez viszont megnehezíti az oksági viszonyok feltárását, hiszen mindkét irányba működhet a sztori: eltettük a zsarnokot láb alól, ezért minden akadály elhárult a politikai változás elől, vagy útban a demokratizálódás felé megéreztük a változás szelét, ezért összeszedtük minden bátorságunk, és lelőttük a diktátort. Mi az igazság?

Ahhoz, hogy bármilyen esemény/jelenség önmagában vett, ún. parciális hatását megmérhessük, az kell, hogy az adott esemény/jelenség ne függjön a feltételezett okozattól sem közvetlenül, sem közvetve (valamilyen nem megfigyelt mély mögöttes dolog miatt, ami okot és okozatot egyszerre rángat). A kiváltó ok legyen az okozat szempontjából teljesen külsődleges, exogén. Mi lehetne esetünkben ilyen? Az ötlet az, hogy maga a merénylet sikere. Vagyis: feltéve, hogy komolyan megkísérlik a merényletet, az, hogy talál-e a golyó, hogy meddig marad a Führer a sörkertben, hogy lehajol-e egy pillanatra az elnök, hogy jók-e aznap a látási vagy szélviszonyok, nos, ezek az aprócska véletlenek önmagukban tényleg nem függnek sem a politikai folyamat sorsfordulóitól, sem valami nagy mögöttes októl, ezek tisztán véletlennek tekinthetők. Ez az ún. identifikációs feltevés, vagyis ezt használjuk ki, amikor a hatást mérjük: maga a kísérlet függhet egy csomó zavaró tényezőtől, a kísérlet sikere aligha.

Ha tehát magyarázó változóként a kísérlet sikerét használjuk, akkor arra kapunk választ hogy mit okoz a sikeres merényet - az elbukott kísérlethez képest. Eredményként pedig azt, hogy a demokratikus vezetők halála nem okoz nagy változást a politikai intézményrendszerben, az önkényuralmi vezetők halála viszot igen: az ellenük elkövetett sikeres merénylet 13%-kal növeli a demokratikus átmenet és 19%-kal a politikai intézményrendszer gyökeres megváltozásának esélyét - újra csak: a sikertelen kísérethez képest. (Érdekes kérdés persze, hogy a különbséget az okozza-e, hogy a sikeres merényleteket enyhülés követi, vagy az, hogy a sikertelenek nagy visszarendeződést váltanak ki. A szerzők szerint a halálos merényletek demokratizáló hatása jóval erősebb. Sikertelenekből viszont jóval több van, úgyhogy ex ante a merénylet várható hatása igen csekély, a politikai bizonytalanság viszont óriási körülötte.)

A merényletek önmagukban is lehetnek érdekesek, de tágabb kérdésekről is szolgálhatnak tanulsággal. Például arról, hogyan változnak az intézmények, amiről makroökonómusok, fejődés- és politikai gazdászok manapság azt gondolják, hogy a hosszú távú gazdasági siker kulcsa. Az intézmények evolúciójával foglalkozó empirikus munkák egy része amellett érvel, hogy az intézményeknek a messzi régmúltba nyúló gyökereik vannak, és makacsul perzisztensek (nagyrészt erről szól ez a remek magyar nyelvű Acemoglu-kötet vagy ez a híres cikk vagy Douglas North Nobel-előadása vagy ez a másik híres cikk például). Aztán vannak, akik úgy gondolják, hogy a jövedelmek emelkedésével vagy az oktatás kiterjesztésével indul be a demokratizálódás vagy a "modernizáció" (itt van például Barro). A merényletes vizsgálat azt mutatja meg, hogy lehetnek a politikai intézményrendszer megváltozásának rövid hatótávolságú kiváltói is, hogy a politikai vezetők személyükben is lehetnek rendszerek sarokkövei vagy garanciái, és hogy bizony sok múlik a történelmi véletlenen (nem csak a kezdeti feltételek kialakításában, hanem a fordulópontokban is).

Annyit mindenesetre megtanultunk, hogy inkább az önkényuralom száll a sírba, a demokrácia túléli az átlagos caesarokat.