Szabályozott világban élünk, ritkán gondolunk bele, hogy mennyire is. Szabályozott munkaszerződéseket kötünk, hogy szabályozott körülmények között dolgozhassunk, szabályozottan megtermelt ételeket eszünk, és szabályozott tanterveket tanítunk. A jóléti közgazdaságtan és Arthur Pigou hívei szerint államilag szabályozni akkor kell, ha a piac kudarcot vall: ha egyenlőtlenül oszlanak meg az információk a tranzakciók résztvevői között, ha externális hatásokkal kell számolni, ha nincs a piacon verseny. Azért ilyen átütő jelenség az állami szabályozás, mert a piac bizony gyakorta kudarcos.

A jog és közgazdaságtan művelői és Ronald Coase követői szerint a dolog korántsem ennyire egyszerű: a bírósági úton kikényszeríthető magánjogi szerződések legtöbbször helyettesítik az állami szabályozást, így a valóban hatékony állami beavatkozásnak viszonylag ritkának kell lennie. Nos, a dolog úgy áll, hogy már a magánjogi szerződéseink is erősen szabályozottak, ami igencsak nehezen igazolható a coase-i világban.

Arról volna szó, hogy az állami szabályozás bizony nem hatékony? Hogy George Stiglernek volt igaza, a szabályozók lobbiérdekek fogságba esnek, és kár is közgazdasági racionalitást keresnünk a széleskörű szabályozás mögött? Ez persze lehet, de viszonylag nehezen egyeztethető össze azzal, hogy a legszabályozottabb országokban általában kifejezetten jó élni, és az őket irányító kormányok általában kimondottan jóindulatúak. (Már amennyire ez egyáltalán lehetséges.) Egyszóval nehéz őket a mélységesen nem hatékony szabályozás elképzeléséhez kötni.

Andrei Shleifer új ötletet hoz a régi hatékonysági vitába, és rehabilitálja az állami szabályzást. Szerinte az állami szabályozás hatékony megoldás lehet akkor, ha a magánjogi szerződések kikényszerítése nem működik tökéletesen. Vagyis: ha a szerződések betartatása fölött őrködő bíróságok olcsón, kiszámíthatóan és elfogulatlanul oldanák meg a vitás helyzeteket, akkor az állami szabályozás a kivétel volna, nem pedig a szabály. Ha azonban a pereskedés drága és elfogult, a kimenete pedig kiszámíthatatlan, akkor az állami szabályozás hatékonysági alapon is igazolható lehet. Mindez persze nem jelenti azt, hogy az állami szerepvállalás térnyerése feltétlenül üdvözlendő (közgazdászok nem mondanának ilyet), de az bizony lehet, hogy az élet minden területét átható szabályozás hatékony tanulási folyamat eredménye. És hogy az állami visszaszorulás kulcsa a jogászok kezében van.

Úgyhogy talán az a legjobb, ha ebben nem várunk radikális válozást.