Nagy piacgazdaságok jegybankjainak jellegzetes törekvése, hogy a kamatlábak hirtelen, nagyméretű ingadozásait elkerüljék. Ha tehát a piaci mozgások ilyen változásokat igényelnek, akkor a jegybankok saját eszközeikkel simítanak, a szükségszerű mozgásokat csak lassan engedik érvényesülni. Bill Woolsey szerint ez csak akkor hasznos, ha a kamatváltozás a pénzpiac egyensúlytalanságára reagál. Ha a hitelkereslet és/vagy hitelkínálat változása mozgatja a kamatot, akkor a simítás akadályozza anak a piaci egyensúlyi mechanizmusnak az érvényesülését, amelynek során a kamat koordinálja a piaci szereplők viselkedését. Vagyis egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy a kamatsimítás jó politika.
Nehéz okfejtés, csak specialistáknak ajánljuk. (Krugman úgy mondaná: wonkish.) Segítheti a gondolatmenet megértését, ha azt tisztázzuk magunkban, hogy minek az ára a kamat, vagyis melyik piacot (a pénzpiacot vagy a hitelpiacot?) hivatott megtisztítani. Egy olyan világban, ahol a nominális árak tökéletesen rigalmasak, ez nem kérdés, ám egy ilyen világban monetáris politikára sem volna szükség, így a dilemma eleve érdektelen. Az árak azonban ragadósak, és a jegybankok simítanak. De vajon jól teszik-e?
