A jövedelmek megoszlása és az erre vonatkozó normatív álláspontok ütközése a közbeszéd egyik kedvenc témája. Nemcsak nálunk, mindenhol. Van-e erről - a tények regisztrálásán túl - mondanivalója a közgazdaságtannak? Sokan vélik úgy, hogy a közgazdaságtan módszertana az allokációk hatékonyságát képes megragadni, az elosztás igazságosságának megítélésére azonban alkalmatlan, foglalkozzék azzal a politikai filozófia.

Adórendszer azonban mindenhol van, és nem létezik olyan adórendszer, amelyik ne csoportosítana át jövedelmeket a társadalom tagjai között. Sőt, az adózás elveinek kimunkálói rendszerint ezt a funkciót a rendszer egyik legfontosabb elemének tekintik. Jó volna tehát, ha eszközeinkkel nemcsak azt tudnánk megbecsülni, hogy a legkülönbözőbb adótípusok az árak torzításán keresztül mekkora hatékonysági veszteséget okoznak valamilyen ideális állapothoz képest, hanem a jövedelmek újraosztásának normatív céljáról is tudnánk valami hasznosat mondani.

Csak a nagyon naivak és a nagyon populisták hiszik komolyan azt, hogy a jövedelemek teljesen egyenlő megoszlása ideális állapot volna. Ezt még az utilitarista elveken nyugvó optimális adóelmélet is csak akkor tekintené kívánatosnak, ha a társadalom tagjai tökéletesen egyformák volnának. Az emberek azonban nem egyformák, sem erőfeszítéseiktől független képességeik, adottságaik és körülményeik tekintetében nem azok, de a jövedelmek megszerzése érdekében kifejtett erőfeszítéseik, iparkodásuk szintje is nagyon más. Miután az elért jövedelem a kettőtől együttesen függ, az egyszerű egalitárius adórendszer nemcsak az adottságok okozta jövedelmeket nivellálná - ami megfelel az utilitarista elveknek -, hanem súlyosan ellenösztönöz azon erőfeszítések vállalására, amelyek miatt végülis mi együttesen jól élünk. A konklúzió:az adottságokból eredő jövedelem-különbségeket lehetőleg ki kell egyenlíteni (lásd még: esélyegyelőség), de vigyázni kell, nehogy az erőfeszítések hatását tükröző jövedelemeket is egyenlősítsük.

Ennek az elvnek a konzekvens érvényesítése azonban óriási közfelháborodást okozna. Kevesen értenének egyet azzal, hogy az állam jövedelmünk felét vegye el, s küldje el az etiópoknak, pedig az utilitarista elvű adóigazságosság ezt követelné. Hasonló visszatetszést keltene Gregory Mankiw éppen ennek a problémának illusztrálására szerkesztett ötlete, miszerint a magasabb emberek fizessenek több adót. Sokkal többet. (A testmagasság és az átlagos jövedelem erős pozitív korrelációt mutat, márpedig a magasság nincs kapcsolatban az erőfeszítésekkel.)

Mi legyen hát a jövedelmekből való részesedésünk alapelve? Kapjunk annyit, amennyit megérdemlünk! Hogyan is kell ezt egészen pontosan érteni? Majd Mankiw elmagyarázza. Talán sikerült az eddigiekkel annyira felcsigáznunk az olvasó érdeklődését, hogy ne hagyja ki kedvenc szerzőnk előadásának elolvasását,amelyet az Eastern Economic Association elnökeként tegnap mondott el.